Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Sós Vilmos: A politizáló értelmiségi
önigazgatás: a közigazgatás hivatali pályáit az egyre inkább elszegényedő középnemesség foglalta el, akiknek soraiban akadtak ugyan szakemberek, de még náluk is minden kényes kérdésben a hatalmi szempont érvényesült a szakszerűséggel szemben. Létezett végül egy kívülről és felülről kiépített európaibb és szakszerűbb Habsburg igazgatási apparátus, de ennek kizárólagosan az volt a feladta, hogy pénzforrásokat és katonákat biztosítson a birodalom számára. A közigazgatási hivatalnoki kar célja egyre inkább saját hatalmi helyzetének megerősítése volt. A hivatalnoki karban betöltött állás nem szakemberi minősítést, hanem társadalmi hatalmi helyzetet jelentett: a hivatalnoki kar személyi összetételében meghatározott társadalmi rétegeket képviselt. A vármegyénél a kinevezett főispán érvényesítette a központi hatalom akaratát a megyei önkormányzatot képviselő választott alispánnal szemben, de a napi döntésekbe és a pozícióharcokba közvetlenül nem avatkozott bele. A kiegyezés után az alispán a megyei hivatalnokok főnöke lett. A hierarchia a járáson keresztül - ahol a vármegye nevében kiküldött főszolgabíró igazgatott - lement egészen a községek választott bírájáig, és a jegyzőig, aki kizárólag a főszolgabírótól függött. A közigazgatás jellege és szerkezete 1945-ig lényegében nem változott, és formálisan 1945 után is érvényben maradt. A hivatalnoki apparátusnak a hatalomhoz fűződő viszonyában azonban történt változás. A hivatalnoki apparátusban dolgozókat értelmiséginek tekintették, és a háború után kölcsönös bizalmatlanság is kialakult az értelmiség és a hatalom között: az értelmiség bizalmatlan volt az új hatalommal szemben, azt gondolván, hogy a baloldal szakképzetlen és radikális elemekkel akarja helyettesíteni a nem politizáló igazgatási szakembereket; a baloldal pedig, főként a kommunisták, a szakszerűséget hangoztató jelszavakban csupán a reakció támadását vélték fölfedezni, mely szerintük a régi úri középosztály védelmét jelenti. Az igazi vita mindig is a közigazgatási pozíciókról folyt, arról, hogy kik töltsék be a fontos posztokat. Történetileg aligha vitatható, hogy az igazgatásban dolgozó, jogi kultúrájú értelmiség öntudatát elsősorban nem saját szakfunkciója, hanem a nemesi úri osztályhoz tartozás szabta meg. Minthogy a kiegyezés után is ők foglalták el a hivatali pozíciókat, így érthető, hogy nem a hivatalnokok váltak szakértelmiséggé, hanem éppen fordítva történt: mindig a társadalmi hatalmi helyzet megőrzésére irányuló funkció uralta az értelmiségi szerepfunkciót. A rétegbe történő kiválogatódás alapja a diploma, mégpedig a jogi diploma volt. A bekerülés követelményéhez korrumpálódott az iskolarendszer: a követelmény nélküli érettségi és a mezei jogászság biztos szelekciós csatornát jelentett. A háború után sok új ember került ebbe a hivatalnoki karba. Belőlük alakult ki az a réteg, amely az új társadalmi hatalmi szelekció alapján a fenti értelemben vett értelmiségi szerephez jutott. De lényeges változás nem következett be: történetileg az igazgatás Magyarországon mindig is hajlamos volt arra, hogy elfogadjon bármilyen fennálló társadalmi hatalmat, majd a maga módján megpróbálja magához asszimilálni azt, megpróbálja értékeit, életmódját, követelményeit magához idomítani. Bibó nemcsak elemez és nemcsak gyakorlati javaslatokat tesz — nemcsak konkrét közigazgatási reformtervezettel áll elő hanem 1947-ben, akadémiai székfoglaló előadásában - legalább retrospektive - filozófiai-elméleti megalapozást is keres. A megalapozásból két fontos mozzanatot szeretnék kiemelni. Az első az a fordulat, amelyet a hatalom történetében a kereszténység jelentett: az tudniillik, hogy a hatalom ettől kezdve igazolásra szorul. A legitimálás követelménye abban a korszakban jelentkezett, amikor összeomlott a nagy kultúrájú római birodalom, és az új fejedelemségeket alapító barbároknak a maguk primitív vezetési technikájukkal a magukénál fejlettebb társadalmat kellet irányítaniuk. A vezetési technikában való 8
