Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Sós Vilmos: A politizáló értelmiségi
tett mást: zsidó voltam, szüleim pedig kommunisták. A kommunista politika számomra előbb érzelmileg, majd később - marxista olvasmányaim nyomán — racionálisan is, egyet jelentett az egyedül helyes és kivethető haladó magatartásmintával. Bibó tanulmányai rendkívüli hatással voltak rám. A zsidókérdésről nyújtott elemzése azt jelentette, hogy személyiségem torzulása nélkül vállalhattam magyarságomat, a magyar nemzeti kultúrához tartozásomat. A közigazgatási reformról írottak pedig azokat a sürgető feladatokat jelezték, amelyek mindennapi életünk során folyvást fölmerültek. A folytatás egyszerű, de nem válik dicsőségemre. A Magyar Kommunista Párt egyre inkább elhatárolta magát a megalkudni nem akaró Bibó Istvántól, a Kommunista Párttal legszorosabb szövetségben álló Nemzeti Parasztpárt vezető teoretikusától. Lukács György ominózus fólszólalása Bibó ellen, visszatekintve csak szégyenletesebbé teszi az ügyet. Ha Bibó a kommunista politika ellen van — gondoltam -, akkor mint kommunistának és meglehetősen tudatlan, de hitében megingathatatlan marxistának biztosan látnom kellett volna írásainak elméletileg és politikailag hibás voltát. Tanulmányainak érdemi tartalmát, meggyőző okfejtését és emberileg rokonszenves attitűdjét kitöröltem az emlékezetemből, s hosszú időre elfojtottam. A képlet egyszerű volt: aki a kommunisták ellen van, annak elméletileg sem lehet igaza. Az elfojtás olyan erős volt, hogy amikor 1967-ben tanulmányt írtam a politikai hatalom és a tulajdonviszonyok összefüggéséről, már eszembe sem jutott, hogy Bibó milyen fontos dolgokat mondott minderről a közigazgatási reform kapcsán. Később sem magamtól jutott újra az eszembe. 1972-ben az MSzMP Politikai Bizottságának kezdeményezésére adminisztratív intézkedéseket hoztak hét ismert magyar filozófus és szociológus ellen. Ekkor mondtam Szelényi Iván barátomnak, hogy bármi legyen is a politikai érdek, képtelenségnek tartom, hogy kitűnő tudósokat kiűzzenek a magyar kulturális életből, hiszen nélkülük aligha képzelhető el színvonalas társadalomtudományos kutatás Magyarországon. Szelényi azt válaszolta erre, hogy ha Bibó Istvánt huszonöt évig nélkülözni tudták a magyar társadalomtudományban, akkor ezt bárkivel különösebb következmények nélkül megtehetik. Ekkor kerültek hirtelen felszínre Bibóval kapcsolatos régebbi élményeim. Szégyenkezve ismét elkezdtem olvasni írásait - mindent, amihez csak hozzáfértem. Mindmáig sajnálom, hogy nem írtam ezekről az izgalmas olvasmányokról, a velük kapcsolatban fölmerülő kérdésekről, és csak ez a szomorú alkalom késztetett arra, hogy legalább megpróbáljam jelezni, mit jelent Bibó társadalomtudományos tevékenysége mindazoknak, akiket valamilyen szempontból a politikai hatalom kérdései foglalkoztatnak. Nekem, az egykori marxistának, rendkívül leegyszerűsített képem volt a közigazgatásról: úgy gondoltam, hogy a politikai hatalom jellege és szerkezete - melyet a tulajdonviszonyok jellege határoz meg - olyan keretet teremt, amely átalakítja az igazgatás egész szerkezetét, új keretek közé foglalja az emberek mindennapi életét. Röviden: a magántulajdon fölszámolása és az azon alapuló új hatalmi viszonyok már a nép hatalmát jelentik, vagyis az egész társadalom érdekében történő igazgatást. Bibó tanulmányai viszont éppen arra mutattak rá, hogy maga a közigazgatás - legalábbis Magyarországon — a közélet legfontosabb hatalmi pozícióját jelentette és jelenti. Történetileg ez abból eredt, hogy az eredetileg önigazgatásként szerveződő, nagyfokú önkormányzattal és szabadsággal rendelkező régi magyar közigazgatásból, a vármegyei nemesi igazgatásból már a XV-XVI. századtól kezdve a jobbágyság feletti nemesi hatalomgyakorlás olyan eszköze lett, amely sem szakszerű, sem demokratikus nem volt. Az egész jogi és igazgatási kultúra a nemesi társadalom függvénye volt. A XIX. század közepétől kezdve azután teljesen háttérbe szorult az 6
