Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 12. szám - A hatalmon kívül - Sós Vilmos: A politizáló értelmiségi

tett mást: zsidó voltam, szüleim pedig kommunisták. A kommunista politika szá­momra előbb érzelmileg, majd később - marxista olvasmányaim nyomán — racioná­lisan is, egyet jelentett az egyedül helyes és kivethető haladó magatartásmintával. Bibó tanulmányai rendkívüli hatással voltak rám. A zsidókérdésről nyújtott elem­zése azt jelentette, hogy személyiségem torzulása nélkül vállalhattam magyarságo­mat, a magyar nemzeti kultúrához tartozásomat. A közigazgatási reformról írottak pedig azokat a sürgető feladatokat jelezték, amelyek mindennapi életünk során folyvást fölmerültek. A folytatás egyszerű, de nem válik dicsőségemre. A Magyar Kommunista Párt egyre inkább elhatárolta magát a megalkudni nem akaró Bibó Istvántól, a Kommu­nista Párttal legszorosabb szövetségben álló Nemzeti Parasztpárt vezető teoretiku­sától. Lukács György ominózus fólszólalása Bibó ellen, visszatekintve csak szégyen­letesebbé teszi az ügyet. Ha Bibó a kommunista politika ellen van — gondoltam -, akkor mint kommunistának és meglehetősen tudatlan, de hitében megingathatat­lan marxistának biztosan látnom kellett volna írásainak elméletileg és politikailag hibás voltát. Tanulmányainak érdemi tartalmát, meggyőző okfejtését és emberileg rokonszenves attitűdjét kitöröltem az emlékezetemből, s hosszú időre elfojtottam. A képlet egyszerű volt: aki a kommunisták ellen van, annak elméletileg sem lehet iga­za. Az elfojtás olyan erős volt, hogy amikor 1967-ben tanulmányt írtam a politikai ha­talom és a tulajdonviszonyok összefüggéséről, már eszembe sem jutott, hogy Bibó milyen fontos dolgokat mondott minderről a közigazgatási reform kapcsán. Később sem magamtól jutott újra az eszembe. 1972-ben az MSzMP Politikai Bizottságának kezdeményezésére adminisztratív intézkedéseket hoztak hét ismert magyar filozófus és szociológus ellen. Ekkor mondtam Szelényi Iván barátomnak, hogy bármi legyen is a politikai érdek, képte­lenségnek tartom, hogy kitűnő tudósokat kiűzzenek a magyar kulturális életből, hi­szen nélkülük aligha képzelhető el színvonalas társadalomtudományos kutatás Magyarországon. Szelényi azt válaszolta erre, hogy ha Bibó Istvánt huszonöt évig nélkülözni tudták a magyar társadalomtudományban, akkor ezt bárkivel különö­sebb következmények nélkül megtehetik. Ekkor kerültek hirtelen felszínre Bibóval kapcsolatos régebbi élményeim. Szégyenkezve ismét elkezdtem olvasni írásait - mindent, amihez csak hozzáfértem. Mindmáig sajnálom, hogy nem írtam ezekről az izgalmas olvasmányokról, a velük kapcsolatban fölmerülő kérdésekről, és csak ez a szomorú alkalom késztetett arra, hogy legalább megpróbáljam jelezni, mit jelent Bi­bó társadalomtudományos tevékenysége mindazoknak, akiket valamilyen szem­pontból a politikai hatalom kérdései foglalkoztatnak. Nekem, az egykori marxistának, rendkívül leegyszerűsített képem volt a közigaz­gatásról: úgy gondoltam, hogy a politikai hatalom jellege és szerkezete - melyet a tulajdonviszonyok jellege határoz meg - olyan keretet teremt, amely átalakítja az igazgatás egész szerkezetét, új keretek közé foglalja az emberek mindennapi életét. Röviden: a magántulajdon fölszámolása és az azon alapuló új hatalmi viszonyok már a nép hatalmát jelentik, vagyis az egész társadalom érdekében történő igazga­tást. Bibó tanulmányai viszont éppen arra mutattak rá, hogy maga a közigazgatás - legalábbis Magyarországon — a közélet legfontosabb hatalmi pozícióját jelentette és jelenti. Történetileg ez abból eredt, hogy az eredetileg önigazgatásként szervező­dő, nagyfokú önkormányzattal és szabadsággal rendelkező régi magyar közigazga­tásból, a vármegyei nemesi igazgatásból már a XV-XVI. századtól kezdve a jobbágy­ság feletti nemesi hatalomgyakorlás olyan eszköze lett, amely sem szakszerű, sem demokratikus nem volt. Az egész jogi és igazgatási kultúra a nemesi társadalom függvénye volt. A XIX. század közepétől kezdve azután teljesen háttérbe szorult az 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom