Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Berda József: Ostor és Olajág (Domokos Mátyás sorozata)
Műhelytitkok a közelmúltból Berda József: Ostor és Olaj ág Domokos Mátyás sorozata Panasz Emberek, írástudók, barátaim! Még mindig ganéjszagú vagyok a szegénységtől. Meddig tűritek ezt még? Hát gyilkoltam, zsivány voltam én is? Mikor ér véget gyötrő koldusállapotom? Atkos étvágyam megbolondít már; talponállók, lócsárdák íztelen-száraz étkét eszem s ezt is szerénynél szerényebb mérték szerint. - Hazám, hazám, zsarnokságát lerázó haza, mért tűröd oktalan büntetését, emberibb sorsodért, szépséges szabadságodért küzdő fiadnak? Mért hagytál cserben, mondd? mért vagyok még most is átkozott áldozatod? A versben feltett kérdés jogos és nem költői: ha létezett egyáltalán a magyar költők népes seregében igazi, gyakorló szegény, akkor Berda József, az elöljáróban idézett vers írója minden bizonnyal az volt. Születésétől a haláláig, 1902-től 1966-ig, a szó szentferenci értelmében sorsa volt az örökös szegénység. Vele a Gondviselés csak olyanformán törődött valóban, mint a mezők liliomával, vagy az ég madaraival, akiket egyébként „bárki, bármikor lecsúzlizhat” - ahogyan éppen ő jellemezte társadalmi helyzetét, magyarán: teljes védtelenségét egyik versében. S mindez nem a Biblia vagy a középkor legendákba vesző világának a téridejében alakult így, hanem a világvárosiasodó Budapest peremén, Angyalföldön s Újpesten, amelynek a századelőn rohamtempóban történő fejlődése a „kártyavárak” szindrómáját juttatta az újpesti tanárkodása élményeiből regényt író Babits Mihály eszébe. Legendásan nyomorúságos életviszonyok között, halálig ágyrajáróként élve, és szűkebb környezete folyamatos, szeretetteljes támogatására szorulva (akik között jószívű mesteremberek ugyanúgy előfordultak, mint literátus szegénylegények, bohém művészek, vagy orvosok és ügyvédek), a harsány és ősi életöröm énekeseként írta évtizédeken át, kockás füzetlapokra, tintával vagy tintaceruzával verseit, mintha a görög vagy a latin költők egyenesági szellemi leszármazottjaként adna hangot a létezés mindenekfölött — minden nyomorúság fölött - való örömének és derűjének, fittyet hányva a „ganéjszagú szegénységnek”, amely hétköznapi életének minden egyes percét átitatta. A pogány életöröm költészete ez, mondanám, ha nem tudnám, A Kossuth rádióban elhangzott műsor szerkesztett szövege 86
