Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Legenda Tamási Áronról (Összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
Domokos M.: Ez így van. Persze egy író világa nemcsak a nyelv, hanem a nyelv mögött van egy szerkezet és világlátás, ez egyszerre együtt van, együtt érvényes és titokzatos komponensei, alkatrészei vannak annak, amiből ez a varázs árad. Czine M.: Tamási Áront állandóan foglalkoztatta a nemzeti sors. Volt amikor felhívtam és olyan árván szólalt meg a hangja, mintha valaki a kriptából beszélt volna. Hogy tetszik lenni? Azt mondja, még vagyok, még élek. Domokos M.: Ha elmondhatom az utolsó találkozásunkat, amelyről akkor természetesen nem tudtam, hogy utolsó, mert csak annyit tudtam a többiekkel együtt, hogy Tamási Áron beteg. De nem tudtuk, hogy mennyire beteg, hogy a végére jutott az életének. Néhány héttel a halála előtt jártam nála az Alkotás utcában a lakásán, ahová a Jánosból hazakerült, és aztán került a Kútvölgyibe. Kiadói ügyben mentem hozzá délelőtt tíz óra körül, Áron fehér ingben, nyakkendővel tisztán felöltözve, derekát és a fejét felpolcolva feküdt a díványon. Vele szemben ott volt az a legendás asztalka, ami le is van fényképezve, rajta az előre megfőzött kávé, a boros demizson, a „szivarak”, vagyis a cigaretták, a csengő, egyszóval minden ott volt. Előadtam amiért mentem, mindent megbeszéltünk, majd kedvesen ott marasztalt. De hát ő nemigen szólt az emberhez, úgyhogy ilyen párbeszéd Áronnal öt-tíz perces szünetekkel zajlott. Egyszer csak azt mondja, hallom, hogy Fájának megjelent egy könyve. Mondom igen, a Szabadcsapat. Emlékirat. Öt perc szünet: Olvastad? Igen. Képzelem, miket ír rólam. Áron, nem ír rólad, mert az 1936-tal ér véget, ez az önéletrajzának az első kötete, abban te még nem szerepelsz. Nagy csönd, azt hittem hogy ezzel vége. De hallom, mondja mégis, azt híreli mindenfele, hogy a nők döntöttek az ágyba, miattuk jutottam ilyen sorsra. Áron bátyám, én ilyet nem hallottam. De ő folytatta, mint egy monológot, az én közbevetésemmel nem törődve. Hát ami igaz, az igaz, szerettem a nőket, sose tagadtam, de sohasem voltam bakkecske, mint Szabó Lőrinc. Hogy érted ezt Áron? Ó, hát az rettenetes volt, meglátott egy nőt, ne- kiugrott, nem törődött se istennel, se emberrel. És akkor megint tíz perc szünet, és azt mondja: én megadtam a módját. Hogyan? Virágot vittem, vacsorázni vittem őket, szépeket mondtam, udvaroltam. Tímár M.: Hódoltam! Albert Zs. : Az Ábel Amerikában című könyvében van egy nevezetes mondat, amit gyakran szoktak idézni, hogy mivégre vagyunk a világon, azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Az, hogy ő Érdélyből átjött azért azt gondolom, valami állandó ott- hontalanság érzését is kelthette benne, mint általában az erdélyi írókban. Domokos M.: Egy író éppen a tudatossága folytán, meg az érzékenysége folytán is folyton átéli azt a szorongást, hogy a létezés otthontalanság is, és ez Tamási Áronról is elmondható. Nagyon sok szép szivárványló látszat veszi körül az ő életét, az ő legendáriumát, de nem szabad, hogy ez megtévesszen ebben a tekintetben bennünket. Nem volt otthon a világban. Ez nemcsak azért volt így, mert kiszakadt Erdélyből, talán Erdélyben sem volt otthon a világban. Gyerekkora emlékeiben volt otthon és a műveiben volt otthon. Juhász F.: Különös dolog az írói magányosság. Az nemcsak Ároné volt, hanem általános állapot, ami ezzel a sorssal együtt jár. Én két feleségét ismertem. Azt kell mondjam, mind a kettő (az egyik Basilides Aliz volt, a másik Bokor Ágota), mind a két asszony megpróbált Áronnak otthont teremteni, megpróbálták valóban becsülettel, tisztességgel, szerelemmel szolgálni őt, de mivel Áron nőkben igen virgonc ember volt, ezt is tudnunk kell, ez elég nehezen ment. Világnyugtalansága volt Áronnak, gondolom, ez a világnyugtalanság dolgozott benne akkor is, amikor Amerikába kiment, nemcsak egy gazdasági válságból való menekülés miatt, vagy kivágyásból, hogy megnézze milyen Amerika, vagy hogy ott tanuljon, mert azt se bírta, onnan is visszajött, nyilván a szívében Erdély hiánya égett, nagy otthon-űr volt a 84
