Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11. szám - Pomogáts Béla: Egy diadal veresége? (A magyar ötvenhat emlékezete és öröksége)
béke igazságtalan döntéseit részben korrigáló területrendezések eseményei sem feledtethetik el, hogy Magyarország akkor került meghatározó és végzetes módon az offenzív német náci birodalom és háborús politika vonzásába, következésképp akkor bukott alá abba az örvénybe, amely aztán sodorta-vitte a háborúba és az összeomlásba. 1945 az újrakezdés pillanata lehetett volna, ha nem lett volna egyszersmind az utóbb évtizedekig tartó katonai megszállás és politikai hódoltság kezdete. 1947 pluralista demokráciája pedig igazából csak nevében és külsőségeiben lehetett demokrácia, minthogy az úgynevezett koaliciós kormány tevékenységének kezdetben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke (azaz Vorosilov marsall), később pedig a moszkvai helytartóságot vezető Rákosi Mátyás politikai akaratához kellett igazodnia. A parlamentáris magyar demokráciára ekkor már a kommunista zsarnokság és terror sötét árnyéka borult. Ha visszatérünk vagy két emberöltő magyar történelmére, egyedül 1956 októberének és novemberének napjaiban törhetett fel s nyilvánulhatott meg tisztán és maradéktalanul a nemzeti lélek és akarat. Az október 23-i diáktüntetésen, a rádió ostromában, a Corvin közi kamaszok hősiességében, a Kilián laktanya kiskatonáinak harcaiban, a magyar irodalom legjobbjainak akkor írott műveiben, vagy a Nagy Im- re-kormány történelmi elhatározásaiban. A nemzet számára akkor adattak meg azok a véres és magasztos pillanatok, amidőn teljes mértékben azonos lehetett a legjobb önmagával, végre felemelhette fejét, kinyilváníthatta Európa és az egész világ előtt, hogy mit akar és mit nem akar. Az elmúlt esztendők hazai politikai eseményei és mozgásai igazából nem győzhettek meg bennünket arról, hogy az ötvenhatos forradalomnak és szabadságharcnak ez az üzenete, egyszersmind szellemi, erkölcsi és politikai öröksége igazán érvényesülni tudott. 1956 ugyanis, ahogyan ezt sokan, mindenekelőtt Göncz Árpád köztársasági elnök megállapította, sokszínű örökséget hagyott ránk, hiszen a forradalom napjaiban egyaránt vezető szerepet töltött be az úgynevezett szocialista társadalmi gyakorlat radikális reformját kivánó Nagy Imre és az erősen konzervatív eszméket képviselő Mindszenty József hercegprímás, a kommunista katonatisz Maiéter Pál, a szociáldemokrata Kéthly Anna, a nemzeti liberalizmus gondolatát képviselő Bibó István és a nemzeti értelemben vezetői szerepet játszottak az írók is: a nemzeti függetlenség gondolatát védelmező Illyés Gyula, a „minőségszocializmus” álmát szövögető Németh László és a maga baloldaliságához ragaszkodó Déry Tibor. S magában a népmozgalomban jelen voltak a szocializmus eszméin felnövekvő és valamiféle idealizált: „harmadik utas” szocializmus gondolatát hordozó egyetemi hallgatók, a börtönök mélyéről szabadult korábbi antikommunista ellenállók és a pusztán a szivükre hallgató „pesti srácok”, akik saját legszűkebb környezetükben tapasztalhatták meg a kommunista rendszer hazugságait, és tenni akartak valamit egy valóban egyenlőségre alapozott társadalomért. Az ötvenhatos forradalom napjaiban szinte az egész nemzet találkozott, a forradalom harcosainak, résztvevőinek, a vele rokonszenvezőknek e gazdag emberi mozaikjában ott volt valamennyi hazai szociológiai, ideológiai politikai változat. A szélsőségesek kivételével, minthogy a sztálinisták a forradalom ellen harcoltak, a nyilasokat pedig nem engedték maguk közé a felkelők, és ez utóbbiak legfeljebb olyan bűncselekményekkel adtak hírt magukról, amelyek minden mértékadó vélemény szerint legfeljebb némi foltot ejthettek a forradalom tisztaságán, de alapjában nem szabhatták meg az események menetét. Az ideológiai és politikai színkép összetettsége és változatossága mellett is volt e forradalomnak néhány vezéreszméje: ezek az egyetemisták, az írók, a felkelők, a különféle forradalmi bizottságok és szervezetek kiáltványaiban, nyilatkozataiban vannak rögzítve; ma is olvashatók. Ha felidézzük ezeket a követeléseket és kívánsá70
