Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Komáromi Attila: Tar Sándor: Ennyi volt - Lengyel András: „Űr a lelkem” (Szőke György József Attila-könyvéről)

képzett irodalomtörténész és pszichológus. Úgy szólhat tehát a költő mentális betegséggel összekapcsolódó utolsó éveiről, hogy együtt, egységes egészként tudja láttatni azt, amit eddig vagy az irodalomtörténet, vagy a pszichológia (pszichiátria) felől mutattak föl. S ez hallatlan előny; a kései József Attila számos olyan szöveget produkált, amelyet csak irodalomtörténész, vagy csak pszichiáter egyedül nem tudhat helyesen értelmezni. Alighanem ez a speciális együttlátás a magyarázata annak, hogy választott témáját Szőke György dicsérendő szabatossággal és mértéktartással dolgozta föl, s — az ilyen típusú elemzésekkel ellentétben - nemigen lát bele a szövegekbe olyasmit, ami azokban nincs benne.

A könyv vállalt célja egyáltalán nem kicsi: „A belső, lelki történéseket, azok valós kapcsolatát [a költő] verseivel valamely misztikus köd lebegi körül. Elsősorban ezt a ködöt kívánjuk valamelyest szétoszlatni. Közelítésünket nem nevezhetnénk egyfajta pontosan körülhatárolt módszernek. Célja az életrajz jellemző mozzanatainak rekonstruálása, a költő lelki habitusának feltárása, s ennek kapcsán patográfiájának fólvázolása, s mindenekelőtt a kései versek világának, poétikájának elemzése.” (4.) Ez a megközelítés, persze, „lélektani indíttatású [... ], hiszen a versek világát az életrajz ismert, illetve rekonstruálható tényeivel” veti össze (4.), s módszere - a szerző bevallása szerint is - hasonló az álommunkát magyarázó Freudéhoz (5.). Alapelve így az, hogy: „A költemény közvetlenül érzékelhető szövegéből kiindulva juthatunk el annak mélyebb tartományáig.” (5.) S jól látható, Szőke Györgyöt - jóllehet igyekszik minden tárgyalt kérdésről súlyának megfelelően szólni - igazában ez a „mélyebb tartomány” izgatja. Amit művel, az fő vonalában „alkalmazott analízis” (10.).

Erre azért vállalkozhatott, mert - ha jól meggondoljuk - „a művészet és az álommunka közös, illetve hasonló vonásai eléggé nyilvánvalóak. Az álommunka Freud által leírt jellemzői: a sűrítés, a szimbólumalkotás, az eltolás, a pars pro toto ábrázolás részben azonos, részben más terminusokkal leírva a műalkotás jellemzőiként is használatosak (például az eltolás a tér- és idősíkok egymásra vetítésében, a pars pro toto ábrázolás a tipizálásban jut kifejezésre)”. (11.) A versszövegek tehát analitikus elemzés céljára is fölhasználhatók, s így a költőről — esetünkben József Attiláról - olyan ismeretek szerezhetők, amelyekhez hagyományos irodalmi elemzéssel nem juthatunk el.

Egyes részletekben persze lehet vitánk Szőke Györggyel. Aki interpretál, az óhatatlanul saját előzetes ismeretei birtokában értelmez, s ez „egyénivé” teszi az értelmezést. Van értelmezés tehát, amely más tapasztalat birtokában nem válik evidenssé. A „csaknem Wahn-szerű élmény” dokumentálására fölhozott második idézetet (28.) pl. valószínűleg félreérti. Az idézett részből szerintem nem „esendő kicsisége” derül ki József Attilának, hanem szexuális traumájának, az „első”, prostituálttal való közösülésének visszahatása. De az ilyesféle - mondjuk így - vitatható értelmezés Szőke Györgynél ritka; az esetek nagy részében meggyőző, amit mond.

A négy nagyobb (és sok-sok kisebb) fejezetre tagolódó könyv döntő fontosságú része az Életrajz, kórrajz és a költészet viszonyát tárgyalja. Itt Szőke - a szakirodalom elkerülhetetlen kritikáján túl — két területen hoz lényegesen újat. A „ Díványon fekszem s sziszegek” című, mindössze pár lapos alfejezetben József Attila analitikusait, Rapaport Samut és Gyömrői Editet mutatja be - végletek nélkül, de szakszerű kritikával. Jelentős eredménye, hogy úgy tudja bírálni a két analitikus munkáját, hogy eközben nem válik a pszichoanalízis kiátkozójává (igaz, apologe- tájává sem). E vonatkozásban, úgy vélem, a továbbiakban - legalábbis új dokumentumok előkerüléséig - ez a rész tekintendő a szak- irodalmi sztenderdnek. A következő, ún. anamnesztikus adatokat számbavevő és értelmező alfejezetek a tudott életrajzi tényeknek és a már ismert szöveghelyeknek adnak új, pontosabb értelmet. Szőke meggyőzően dokumentálja például, hogy - bizonyos korai traumatizáló élmények következtében - József Attilánál megfigyelhető egy ún. orális regresszió (vö. 22-27.), aminek „látható” jele és következménye, hogy a költőnél „tendenciózusan egymás mellé kerül az anya halála, az ezzel kapcsolatos ’bűn’ és büntetés (amely önnön halálában realizálódhat) az evéssel illetve a nem evéssel.” (24.) Szőke ennek a tudati összekapcsolódásnak a lelki determi- náltságát tálja föl - azaz (történeti) pszichiátriai feladatot old meg, jól. De ezt, sajátos fólkészültségéből következően, az irodalomtörténész speciális életrajz- és szövegismeretével teszi. S ezzel megalapozza József Attila 1934-től „határozottabbá” váló befelé- fordulásának, majd a hiány megélésének lelki genézisét. (27-32.) Ez pedig megintcsak je91