Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Horpácsi Sándor: Jövőkép? Dobozi Eszter: Tíz körömmel Iszák 1993-ban
Jövőkép ? Dobozi Eszter: Tíz körömmel Izsák 1993-ban Mi történik itt? - kérdezte egyik folyóiratunk vitaindító cikke, amikor a magyar értelmiségnek volt kedve vitatkozni. Valami elmúlt (?), s valami (más?) kezdó'dik, de hogy mi lesz ez a más, még nem tudta senki. Alakítjuk vagy még mindig csak elviseljük a valóságot? Milyen ma a magyar valóság? Honnan lehet megtudni? Az egymással acsarkodó pártok programjaiból? Vannak egyáltalán programok? Ervényes-e a régi beidegződött idea, hogy az irodalom úgymond „tükrözi” a valóságot? Már a tükrözni igét is félve írom le, mert elkoptatta, lejáratta a marxista esztétika. Mert az is lehet, hogy az irodalomnak nem is ez a dolga. Mindenesetre mostanában mintha nem is teljesítené. A napilapokból eltűntek a tényfeltáró riportok — megnőtt a botrány hírértéke -, a folyóiratokból a szociográfia. Az a műfaj, amely naggyá tette a népi irodalmat, s amelynek a dokumentumértéke nem csökkent a rendszerváltozás(ok) után sem. Az írók ma mással vannak elfoglalva. Mivel? Ámde most itt van az asztalomon egy karcsú kötet, egy kecskeméti tanárnő könyve. Nem tudom, hogyan csinálja Dobozi Eszter, aki teljes óraszámbein tanít, dolgozatot javít, korrepetál, fogadó órákat tart, hogy erre is jut ideje és energiája. Ezt kérdeztem három éve is, amikor a Csak a napnyugtát níztük című riportkönyve megjelent a malenkij robotba elhurcolt tiszaladányi parasztasszonyokról. Ez a fajta munka fáradságos és időigényes. „Férfinak való” mondanám, ha ennek a butaságnak lenne értelme, s nem tisztelném annyira Dobozi Eszter kolleginá- mat. „E szűzi földön valami rág” - mondta Ady két emberöltővel ezelőtt, amikor még létezett a történelmi Magyarország, amikor még neki is csak sejtései voltak azokról a képtelenségekről, borzalmakról, amiket azóta megéltünk. Ezek közé a képtelenségek közé tartozott az, hogy rabszolgaként dolgoztatta, halálba hajszolta a magyar nőket a donbaszi bányákban. Az érv, az indok az volt, hogy fel kell építeni azt az országot, amelyet a magyar és a német katonák leromboltak. Képtelen, fasisztákra jellemző érv volt. De nem kevésbé képtelen az sem, ami az elmúlt ötven év alatt az országban történt. Egy tőlünk teljesen idegen ideológia és kultúra nyomása alatt, kegyetlen módszerességgel szétzúzták a magyar társadalmat, a magyar falut-mező- gazdaságot, azt az értékrendet, amely ezer éven át mégiscsak megtartotta ezt a népet, országot. Túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgot, ha a „létező szocializmus” célpontját csupán a magántulajdonban látnánk. A ku- lákozással, a tészbe való bepofozással más célt is elértek: megalázták, alattvalóvá, jobbágyénál primitívebb állapotba kényszerítették a parasztot, szézúzták, megdarálták az egyéniségét, atomizálták, lumpenizál- ták az egész társadalmat. Ezt még az sem enyhíti, hogy a paraszti szorgalom és leleményesség később, amikor a téeszek már konszolidálódtak, a lényegét tekintve presztizs fogyasztásba és addig nem ismert önzésbe menekült. Autót vett, s olyan házakat épített, amelyeket használni, belakni nem tudott, nem volt hajlandó. A magyar falu - kényszerű - modernizációja jövőkép nélkül zajlott le. A jövőkép hiányát mi sem bizonyítja fényesebben, mint a falu elöregedése, az hogy me- nekülésszerűen elhagyták a fiatalok. Russel, az angol filozófus már a húszas években megjósolta ezt - a kolhoz csődjét —, amikor hazatért a még ifjú Szovjetunióból. O úgy látta a lenini földkérdést, hogy amennyiben a paraszt nem lát garanciát arra, hogy a munkája gyümölcsét a fiai, unokái élvezik, csak ímmel-ámmal végzi a robotot és kizsarolja, tönkreteszi a földet. Az, hogy nálunk nincs akkora természeti, ökológiai katasztrófa, mint a volt Szovjetunióban, részben annak köszönhető, hogy a bolsevizmus nálunk időben mégiscsak rövidebb volt, másrészt annak, hogy a magyar paraszt termelési kultúrája mindig is magasabb volt, mint a muzsiké. Hevesebben ellen is állt, amíg tehette, bírta. Dobozi Eszter könyve azonban nem, illetve nemcsak erről szól. A rendszerváltás után három évvel, miután már elmúlt az eufória (harc nélkül kimentek a szovjet tankok!), s megtörtént a szerencsétlen, elfuserált „kártalanítás”, kibuszozott egy alföldi, homokos faluba, s a lehető legegyszerűbb módszerrel, magnóval, jegyzettömbbel megkérdezte az embereket, hogy mi is történik itt? S az emberekből, mint- a gejzír tört fel az évtizedeken át lefojtott keserűség, panasz és düh. Ez 91
