Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Legenda Füst Milánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
Legenda Füst Milánról Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa P oszler György: Az egyetemen tanított, a számára legnehezebb években is. Én ezekre az egyetemi órákra jártam, rendkívül hosszú ideig és rendkívül lelkesen. A kollégiumnak az volt a címe, hogy Látomás és indulat a művészetben, különös tekintettel Shakespeare Hamletjére, és ez aztán átfolyt a Lear királynak az elemzésébe. Hallgattam őt nagyon lelkesen, de nem mondhatom, hogy személyesen ismertem, mert nem mertem megszólítani. Az óráin való megszólalás nagyon veszélyes volt. Ugyanis rendkívül élénken ösztönözte a hallgatóságát, hogy szóljanak hozzá. Időnként pályadíjakat is tűzött ki, száz „rénusi forintot”, ha valaki ezt a rejtélyt itt a Hamlet nem tudom hányadik jelenetében megoldja. De ezek a megoldások sohasem voltak jók. El sem lehetett őket mondani, mert a második mondatnál kiderült, hogy ez a megoldás abszolút nem jó. És Milán bácsi, mert így kellett volna őt szólítani, ha mertem volna szólítani, rendkívül indulatosan reagált, már a második mondatnál. Hogy teljesen tévúton van a megfejtés. Az ember lelki integritásának a megőrzése érdekében jobb volt hallgatni. Ezek az órák először, mikor én oda 1951 táján elkezdtem járni, nagyon szeanszszerűek voltak. Úgy éreztük, hogy nem lehet egészen véletlen, hogy a hajdani bölcséázkari komplexum egyik legkisebb szemináriumi szobáját kapta Füst ezekre a szombat délutáni előadásokra. A hallgatóság aztán fokozatosan terebélyesedett. Domokos Mátyás: Én 1948-tól őrzök emlékeket Füst Milánról: akkor is előadott az egyetemen, akkor is ez volt előadássorozatának a címe, Látomás és indulat a művészetben (ez egyébként a könyvének a címe is), amely akkoriban jelent meg, akkor is Shakespeare-ről volt folyton szó, és hol ellenpontként, hol pedig kiegészítésül Tolsztojról. A két szellemóriás szembeállítása Füst Milán módján természetesen, óriási indulatkitörésekkel, nagy hatásszünetekkel tarkítva, és azt sem mondhatnám, hogy a könyvét adta elő, mert rögtönzött. Nyugodtan ráhagyatkozott az indulataira. O tudta, hogy körülbelül mit akar elmondani Shakespeare-ről, vagy Tolsztojról, vagy Shakespeare és Tolsztoj konfliktusáról, mert ugyebár Tolsztoj egy egész könyvet írt arról, hogy Shakespeare nem igazi drámaíró, hanem komédiás, és ebben Füst Milán imádott igazságot tenni. Én se mertem közelíteni hozzá, annál kevésbé, mivel védőőrizet vette körül Füst Milánt, feltűnően szép és csinos bölcsész lányok koszorúja. A Múzeum körúton, a jelenlegi Természettudományi Kar helyén volt a Bölcsész Kar, az első emeleten tartotta az óráit egy középméretű teremben, amely elég szépen megtelt hallgatósággal, nagyon sokan élvezték ezt a színjátékot, amely teljesen szokatlan volt akkoriban az egyetemen. Ehhez fűződik egy élményem, igaz történet, amit talán érdemes elmondani. Arról beszélt éppen Füst Milán, hogy Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, fölülmúlhatatlan, és Tolsztojnak nincs igaza, majd tartott egy hatásszünetet és elmennydörögte, hogy viszont az Iljics Iván halála - remekmű! Ilyet még nem írtak a világ prózájában! Megállt, fölnézett a mennyezetre és irtózatos erővel, ahogy tőle tellett, rácsapott az asztalra: „Szakadjon rám a mennyezet, ha ez nem igaz!” S abban a pillanatbein leszakadt a mennyeÁgh István, Domokos Mátyás, Lukácsy András, Poszler György és Somlyó György emlékezései 63
