Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 10. szám - Kelemen Zoltán: Emerson nyomában
gekre fölfűzött verssorokat köteten kívüli, önálló versekre, a legfontosabb azonban mégis az, hogy a költő a Maxiómák címet adta kötetének. Tehát a maximák, mint általánosan levont következtetések ezúttal egy jövendő — lehetséges —, vagy múlandó - emlékezetes - rend(szer) axiómái, kezdő lépései. Másrészt bármikor folytathatóak. Emersonhoz sem fűződnek igazán. A legfontosabb, amit mesterüktől megtanultak: a jó tanítvány egy idő után saját maga mesterévé válik. Morvay sokféleképpen értelmezhető, szerkezetileg mégis egyszerű és egységes, határozott belső világú alkotót tükröző képei a szó igazi értelmében illusztrállják, megjelenítik az egyszerű sorokat. Kettejük művészetét élvezve felmerül a kérdés: miért, hogy az ún. bölcs vagy bölcselkedő könyvek, szövegek mindig ugyanezekben a témákban bölcselkednek? A fizika, a gyógyászat ha elő is fordul például Newton vagy Descartes hasonló műveiben, csak a példa, a metafora szintjén. Ugyanakkor azon is csodálkozhatunk: miért az, hogy a - feltehetőleg több ezer éve szajkózott - tanítást az ember eddig soha nem fogadta meg, viszont mindig nagy örömét lelte annak hallgatásában, szemlélésében? Az esztétikai élvezet mégsem vezet el soha senkit a felismeréshez: „Du musst dein Leben ändern!”? Vagy pusztán félreértjük-értel- mezzük szövegeinket? Furcsa, hogy ez a kérdés épp most, az európai gondolkodás nagy szövegértelmező és „értő” korszakában merül fel, persze valószínű, hogy mindig az foglalkoztatja az embert, ami nincs. Lehetséges, hogy egyre inkább tökéletesített értelmezői tudásunkkal csupán lelkiismeretünket próbáljuk megnyugtatni. Véleményem szerint nem is holmi lelkiismereti, vagy etikai kérdésről van itt szó, hanem sokkal inkább arról, vajon jár-e, járhat-e egyáltalán valamilyen eredménynyel az esztétikai tevékenység, segítségével oda tudunk-e fordulni valamihez, mondjuk léthez, vagy ilyesmihez? Nem hiszem, hogy a szó veszített értelméből vagy erejéből, hanem az ember volt az, aki betapasztotta füleit a szó előtt, és megkeményítette magát. Mózsi Ferenc versei erre az állapotra hívják fel a figyelmet, de bennük van az a tudat is, hogy még ez is hiábavaló. A versek tetszenek, de nem figyelünk rájuk, jók, de nem használjuk őket, vagyis nem éljük, életünkbe nem kerülnek be, akárcsak Lao-ce vagy Trakl vagy Dylan Thomas sem. Érteni és nem értelmezni kell a szöveget, ahogy Mózsi mondja: „engedjétek észrevenni a gyönyört és ne csak a tartalomjegyzéket lapozgassátok...” A világgal összhangban élő, mégis ízig-vérig európai (mert amerikai) Emerson sorain keresztül életművével van jelen a műben. Gondolatai az eleven bizonyítékai annak, hogy nem az üzenettel van baj, hanem a be-nem-fogadó befogadóval. Mert olyan a mi világunk, mint az okos lány a mesében: hozott is valamit, nem is, volt is rajta ruha, nem is, jött is, nem is, itt is volt, meg nem is. És így éljük életünket ebben a világban mi is. Mindent félig, tessék-lássék, hogy azért lássék. A századelő válságfilozófusai még azt gondolták: valami láthatatlan és léttelen démont, Molochot, a Rendszert szolgálja a történeti ember mindennapi életével. Annak még volt értelme. Most vagy táfszatért élünk, teszünk-ve- szünk, vagy fogalmunk sincs arról, hogy miért. Életünkben egyszer azonban mindenképpen találkozunk a látszatokon túli valósággal. Akkor, amikor meghalunk. Mivel a tudomány mai állásában még nem tudjuk megoldani és kivédeni ezt a szégyenteljes malőrt, hogy tudniillik: meghalunk, mert meg kell halnunk, legalább megpróbálunk tudomást sem venni róla, mint Tolsztoj Ivan Rjicse. Azonban előbb- utóbb itt van, mint ahogy Iljics úr életében is elérkezett. Furcsa, hogy éppen erről a 61
