Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)

1968.12.sz., 1969.3-4.sz., 1969.7.sz.), a Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei (1970.2.sz.), az Igaz Szó (pl. 1963.7.sz., 1968. 12.sz., 1969.7.sz., 1969.9.sz.), a Korunk (pl. 1969.3-4.sz., 1970.9.sz.), az Irodalmi Szemle (1969. l.sz.), a Kortárs (pl. 1963.5.sz.) stb. számait. Szemléi az aktualitásokhoz kötődtek, elsősorban a valamilyen okból előtérbe kívánkozó évfordulókra, a nem helyükön méltányolt írókra hívták föl a figyelmet, Petőfitől mondjuk, Szabédi Lászlóig, de a fölölelt tematika egészében meglehetősen széles. Éppúgy szót ejtett bennük Biacsi Antal szabadkai, öngyilkossági statisztikájáról (1969.7.sz.), mint a Jugoszláviai magyar irodalom jellemrajzáról” (1969.2. sz.), vagy a jugoszláviai magyarság „demográfiai jellegzetességeiről” (1970.5.SZ.). S együttesen ezek az írások érzékletesen dokumentálják, hogy a hatvanas évek második felében már egységben látta a magyar irodalom és kultúra nagy tendenciáit s rejtve bontakozó mozgásait. Részletekbe menő pontos és szinte naprakész tájékozottsága volt a határokon túli magyar tömbök szellemi életéről, teljesítményéről is — akkor, amikor ez a hivatalos nyilvánosságban még nem, vagy csak nagyon epizodikusán jelentkezhetett. Nyitottságát (s az összfolyamatok iránti érzékenységét) bizonyítja, hogy nemcsak az ún. szocialista országok magyar irodalmaira figyelt. Igen korán, már 1969-ben „nyugati” magyar könyveket is szemlézett. Az 1969. 3-4.számban pl. a párizsi Magyar Műhely kiadványaira hívta föl a figyelmet, tudatosítva az „ötágú síp” ötödik ágának létét is.

A hatvanas évek végére, minden jel szerint, teljesen készen állott a szerkesztésre. Harmincas évei derekán járt, ereje, ambíciója teljében volt, széleskörű érdeklődése már nagy területeket fogott át és sokrétű, nagy ismeretanyagot halmozott föl. Tudta, hogy miről volna érdemes beszélni, mit kellene fölmutatni a szélesebb nyilvánosság számára. Személyisége pedig teljesen kiformálódott arra a komplikált — empátiát, tapintatot és határozottságot egyaránt követelő — feladatra, amit a szerkesztői munka igényel. S szerencséje is volt; ekkor egy előre lendítő modernizációs hullám lehetőségeivel élhetett. Egészében a társadalmi-kulturális összfolyamatok az előrelépés lehetőségét ígérték, perspektívaérzést adtak.

Andrássy Lajos 1970. januári — már jóideje esedékes — menesztése után azonban még nem ő lett a főszerkesztő, hanem a szegedi Egyetemi Könyvtár igazgatója, Havasi Zoltán. E döntés motivációja máig tisztázatlan, de valószínűleg igaza van Havasinak, aki ma úgy látja, azért került ő, a nem-profi irodalmár a lap élére, mert a legesélyesebbek, Ilia és Kovács Sándor Iván önkéntelen rivalizálása mindkettőjük előrelépését kioltotta, így a lap fönntartói a lehetséges egymás ellen fordulást egy semleges harmadik bevonásával kívánták megelőzni. Havasi azonban, szerencsére már a kultúrpolitikai nyitás embere volt, s — becsületére legyen mondva — tisztában volt saját szerkesztői tapasztalatlanságával. Engedte dolgozni munkatársait. így, bár az új szerkesztőség némely tagjai (Mocsár Gábor, Vörös László) kevés aktivitást mutattak, az újonnan alkalmazott Annus József pedig ekkor tanulta a szerkesztést — a lapot Ilia és Kovács Sándor Iván gyorsan „fölpörgette”. „Hátukon vitték a lapot”, ahogy erre maga Havasi is emlékezik. Havasi szerint Kovács Sándor Iván, a kritikai rovat irányítójaként „irodalomtörténész elhivatottsággal, hallatlan ambícióval, ezt példásan alátámasztó munkabírással, nem kockáztatva a követhető irányvonalat, töretlenül szervezte és »etette« rovatát kevéssé vitatható írásokkal.” Ilia pedig, túllépve versrovat-vezetői szerepkörén, „teljesítette fokozatosan mindazt, amit programunk [ti. a 70 utáni lap programja - L.A] vállalt, amit ő korábban már megalapozott: iljú költők felkarolását, országosan jelentős szerzők, alkotók szerepeltetését, a határon túli magyar irodalom egyre táguló körének beemelését a folyóirat hasábjaira, meglehetősen erős nép-nemzeti elkötelezettséggel.” E sajátos, kényszer és alkalom szülte munkamegosztás jó egy évig, 1971 márciusáig maradt fönn, amikor Kovács Sándor Iván a Kortárs élére került, s így megvált a Tiszatájtól. E változás

71