Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Bori Imre: „Ősz van, hervadás” (Vallomás Szenteleky Kornélról)
Bori Imre // „Ősz van, hervadás” Vallomás Szenteleky Kornélról kJ zenteleky Kornél a pécsváradi görögkeleti plébániahivatal bejegyzése szerint 1893. július 15-én, azaz július 27-én született Pécsett. Apja Sztankovits György királyi mérnök, anyja Koszics Teréz. Fiuk születése után nemsokára az erdélyi Dicső- szentmártonba költözik a család, ahol városrendészettel foglalkozik az apa, majd Zomborba helyezik át. A jövendő író tehát zombori kisdiák, majd zombori gimnazista lesz. Zomborban érettségizik 1911 tavaszán, hogy 1911 őszén Pesten beiratkozzék az egyetemre: orvos akar lenni. S 1916-ban orvosi diplomát szerez. Ugyanabban az évben hal meg az édesapja. Akkor már ő is beteg volt és erről maga is tudott. Hogy cukorbeteg, azt maga állapította meg elsőéves orvostanhallgatóként, hogy tüdőbaja is van, azt pedig az orvosi bizottság fedezte fel, amikor be akarták sorozni katonának az első világháború idején. A háborúban ezért csak kórházi szolgálatot teljesített. Irodalommal és a művészetekkel már a zombori gimnázium önképzőkörében kezdett foglalkozni, első írásai a maga bevallása szerint 1911-ben jelentek meg. 1914- ben megírja első regényét Kesergő szerelem címmel, majd 1917-től 1920-ig a budapesti A Hét című irodalmi lap munkatársa. Abban jelenik meg folytatásokban a regény, s több kritikája könyvről, kiállításokról, szépirodalmi jegyzete és elbeszélése. A Kesergő szerelem című regénye, amely könyvalakban majd 1920-ban jelenik meg, azt mutatja, hogy a szerzőre Krúdy Gyula művészete gyakorolta a legnagyobb hatást. Hősének, Lengváry Alfrédnak életéből mond el részleteket. Előbb pesti életét látjuk: ott kissé gyáva és bátortalan ifjú újságíró ő, aki — ez derül majd ki — reménytelenül szerelmes egy festőművésznőbe, éppen ezért az első adandó alkalmat kihasználva otthagyja Pestet és Z. városába (nem nehéz Zomborra ismerni benne) érkezik, hogy a helyi újságot szerkessze. Itt sem marad sokáig, mert a szerelem továbbűzi és egy színésznővel utazik el Velencébe, ő, aki a hangulatok embere, nem pedig a tetteké, s lelkét a melankólia uralja. így gondolkodik tehát: „Lomhán, álmosan múlik, vonaglik a ma, alig várod, hogy az alkony jöjjön, és alvással eltöltött éjszaka, titokban és balgán vársz, remélsz valamit a holnaptól, a szürkén, nehézkesen hömpölygő idő talán megáll egy pillanatra, hogy aztán sebesen omoljon tovább, felvillan a bizonytalanság kacér köpenyegébe burkolódzó jövőben.” A Hét című irodalmi lapban megjelent írásaiban érthetően az első világháború nem közvetlen részleteivel szólal meg: ő lelki lenyomatait rögzíti, s úgy úja prózai szövegeit, mintha verseit költené: Születése századik évfordulóján 49
