Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Szekér Endre: Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt, 1947

Márai őszintén büszke a magyar irodalomra. Állandó olvasmányélménye Arany János. Az egyik 1947-es reggelen Arany Buda halálának három énekét olvassa el. Úgy érzi magát, mint aki a füstös kávéházból kilép a szabadba, s belélegzi az erdők, mezők illatát. Ez a nyelv ad neki erőt a munkához és az élethez. Másutt meg arról számol be, hogy Mr. Blacknek magyar könyveket mutat meg: Babits Dante-fordítá- sát, a teljes Shakespeare-t, Arany János Arisztophanészét, Tóth Árpád Baudelaire- ét. S tudja, hogy nem sók környező ország dicsekedhet ilyen műfordítói teljesítményekkel. Hasonló élményt ad neki Devecseri Gábor kitűnő Homérosz fordítása: „Egy ilyen vállalkozás mindig jelentős esemény. A mi sorsunkban, a mi történelmi pillanatunkban nagyobb esemény ez, mint a párizsi béke.” Eltűnődik a homéroszi állandó jelzőkön (pl. „fénylőfurtű és hókarú Nausikaa”), a Homéroszra utaló személyes megnyilatkozáson („mézízű, nemriadó álom”). Márai rajongott Krúdyért, könyvet írt róla, a Szindbád hazamegy címűt. De 1947-ben sem hallgathat Krúdyról: a Pesti nőrabló című kötetét olvasva így írt: „Nem lehet betelni ezzel az íróval. Kaján és választékos előadása, emberismerete, nemes és mélabús cinizmusa, hangjának gordonka-zenéje, ez a dünnyögő-pusmogó, s ugyanakkor rekedten és kegyetlenül fölényes férfihang egyedülvaló a világirodalomban.” Márai nagyon közel állt Kosztolányihoz, felejthetetlen portrét fest róla a Föld! föld! című emlékezéskötetében. Most az 1947-es naplóban Kosztolányi egyik jegyzetét idézi, melyben utolsó kutyájáról, Kedvesről számol be. O is ismerte Kedvest, ott ugatott a költő udvarában. Kosztolányi arról számolt be, hogy később már nem vállalja a „szeretet rabságát”, ha ez a kutya megdöglik. Márai eltűnődik ezen, az élet és a halál, a rabság és a szabadság effajta értelmezésén. Másutt meg Kosztolányi kisebb prózai írásainak „fárasztó” tökéletességén elmélkedik, olykor szívesen visszafogná virtuozitását. Végül megnyugszik: tökéletes próza. De talán ez is kevés. Máshol meg Illés Endre írásművészetéről vall: szűkszavú, szemérmes, gőgös, hideg szépséggel teli. „Néha Török Gyula hűvösségét, Füst Milán izgalmas idegességét idézi ez a próza. De mindenestől nagy erő van ez írásban. Mondatai remegnek a lefogott, belső indulattól”, — jegyzi meg.

A könyvek elvezetik saját műveihez is. Beszámol a Harminc ezüstpénz írásáról, a hozzáolvasott művek „világvége-hangulatáról”. Júdás, az árulás témaköre foglalkoztatja. De azonnal hozzáteszi, hogy ő — úgy érzi - nem árult el soha senkit és semmit. Másutt meg azon tűnődik, hogy mihez lenne kedve, mit szeretne megírni? Talán a Csutora folytatását, Az igazi harmadik részét, az Egy polgár vallomásainak harmadik kötetét, a Vendégjáték Bolzanoban színpadi változatát. „Ennyi talán még van” - teszi hozzá elgondolkodva. De nemcsak rajta múlik. S a naplója? Az 1945- 1946-os naplójegyzeteit újraolvassa: ezek egy magánember feljegyzései, semmi közük az „irodalomhoz” — véleménye szerint. De Márai később, az emigrációban talán még jobban hozzánőtt ehhez a műfajhoz, ahogy Rónay László fogalmazza meg, a magányos lélek univerzumát találja meg a napló műfajában. Márai naplója is — mint minden jelentős irodalmi mű — önvizsgálatra, önvallomásra, önkritikára sarkallja olvasóját is. S közben megismerkedünk egy^rzékeny, önálló, egyszerre elzárkózó és kitárulkozó egyéniséggel, aki mindig őrizte az igazi európai polgár igényességét, erkölcsiségét. Ahogy egyik korábbi naplójában 1944-ben írta: „Még mindig nem értik, hogy erkölcs, katharzis, tisztulás nélkül nem lehet élni.” És 1947-ben: vegyük le a politikai kiütést: a jelvényt, következetesen éljünk, európai szellemben.

107