Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)
lesz rekonstruálni a kor hivatalos nyilvánosság alatti, búvópatak-létre kényszerült áramlatait is. 8 A Tiszatájtól való kényszerű megválása után Ilia Mihály több mint másfél évtizedig hivatalos elismerésben nem részesült. A hivatalos intézményrendszer mulasztásait — szerény lehetőségek között - író- és költőbarátai tették jóvá, akik az idők folyamán nyilvánosan is tanújelét adták megbecsülésüknek. Mára neki, a „bukott” szerkesztőnek kötetre való verset, novellát, más írást ajánlottak. Beszédes tény, hogy az őt így megtisztelő írók, költők között olyanok vannak, mint - minden rangsorolás nélkül sorolva a neveket — Kormos István, Baka István, Zalán Tibor, Határ Győző, Molnos Lajos (Kolozsvár), Gyékényessy György (USA), Simái Mihály, Dobai Péter, Szepesi Attila, Veress Miklós, Raffai Sarolta, Tolnai Ottó, Fáy Ferenc (Kanada), Marsall László, Zelei Miklós, Fenyvesi-Félix Lajos, Szőcs Géza vagy Darvasi László. S Weöres Sándor két versében is megidézte alakját; szerepel Géczi János Kezét reá tévé, hogy lásson, Ambrus Lajos Eldorádó, Temesi Ferenc Por című regényében. S jellemző, hogy több regényben is ő a Mester, ahogy Zalán Tibor Ének a napon felejtett Hintalóért című hosszúversében is így szerepel. Az ajánlásokból s az ajánlott művekből kirajzolódó karakterisztika beszédes jelzés lesz egy majdani irodalomtörténésznek; most ne vágjunk ennek elébe. De az már most szembeötlő, ezek az írások rendre szerzőjük fontos, olykor kiemelkedő művei közé tartoznak. Baka István például (a Tiszatáj 1983.4.számában) olyan nagy, saját pályáján belül is korszakos versét ajánlotta Ilia Mihálynak, mint a Döbling. Szőcs Géza pedig azt A szegény erdei rokon című versét (És, 1986.okt.31.), amelyben a kisebbségi ember legsajátabb kiszolgáltatottságát és megalázottságát rögzíti szaggatott versbeszédben. Az ún. rendszerváltás meghozta persze hivatalos elismeréseit is. 1990-ben megkapta a Magyar Művészetért Alapítvány díját, 1991-ben a Nyitott Társadalom Alapítvány díját és a Déry-díjat, 1992-ben a Szegedért Alapítvány fődíját, majd Szeged díszpolgárává választották. Hivatalos elismerésben tehát annyi év visszaigazolat- lan munkája után immár van része. De aligha véletlen, hogy a díjait fölsoroló interjú-kérdésre azzal reagált: „az emberben van keserűség, van fájdalom, sok minden miatt. Az elmúlt két-három évben többször is Marcus Auréliushoz fordultán vigasztalódni.” (Népszabadság, 1993.okt.2.) Egy másik interjúban pedig, hasonló szituációban, így válaszolt: „Az idő nem hozható vissza és nem korrigálható.A sok rossz elraktározódott a lélekben s az idegekben. Nem tagadom, hogy rosszkedvű vagyok.” Igaz, rá nagyon jellemző módon, ehhez azonnal hozzátette: „Igen nagy várakozással figyeltem a változásokat, de be kellett látnom, nem az történt, amire vártam, s főleg nem az, amiben hittem. Személyekben is csalódtam, akikről azt gondoltam, a változások éllovasai lehetnek. Hát nem lettek. A hatalom gyakorlata ugyanazt a mentalitást, és nem túlságosan szimpatikus magatartást váltja ki, mint egykor. Ismétlődnek a hibák, gyarló mechanizmusok. Igazából ez tölt el keserűséggel, nem pedig a személyes sorsom.” (Szeged, 1992. február) Ez az attitűdje akár e pályakép zárszava is lehetne; mai viszonyainkra is, rá magára is jellemző. De nekünk, kortársainak tudnunk kell, s ha valamikor, most, a hatvanadik születésnapján ki is kell mondani: a kárhoztatott s makacsul továbbélő mentalitás átalakítására a legtöbbet Magyarországon 83