Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Lengyel András: Egy irodalomszervező pályaíve (Vázlat-féle Ilia Mihályról)
entitásként fog föl. Valahogy úgy „olvassa” a verset, ahogy a szinkron jelenségeket értelmező kritikus. 4 Az Ady-vers interpretálásának ez a sajátossága aligha tekinthető véletlennek. Ilia Mihályban, bár egyetemi oktatóként, kutatóként egy „akadémikus” szakma művelői közé számított, kezdettől eleven volt az „élő irodalommal” való foglalkozás igénye. Már 1958-ban, alig túl tanári pályája első, legnehezebb szakaszán, bekapcsolódott az irodalmi életbe. Az 56 után újjászerveződő, még meglehetősen átpolitizált, provinciális színezetű Tiszatáj 1958. szeptemberi számába cikket írt Az ötvenéves Holnap emlékezete címmel. A cikk maga meglehetősen rövid, a disszertációjára készülő fiatal kutató alkalmi megnyilvánulása. De az új szerző -s ez az igazán döntő — valahogy ottragadt a szerkesztőségben, s ezzel kezdetét vette egy nagy szerkesztői pálya. A folyamat, amelynek eredményeként a Tiszatáj egyre befolyásosabb, egyre meghatározóbb szerkesztője lett, a dolog természete szerint ma még nehezen rekonstruálható. E munkakapcsolat kezdetét több dokumentum, s maga Ilia is 1958-ra helyezi, de valószínű, hogy ez hosszabb ideig csupán informális együttműködés volt. A fiatal tanársegéd a lap körül forgolódott, „ott volt”, ismerkedett a szerkesztőségi légkörrel, munkafolyamatokkal, a szerzőkkel, az irodalmi élettel. (Már amennyiben 1958 körül Szegeden igazi irodalmi életről egyáltalán beszélni lehet.) S egy-egy kritikával, cikkel időnként maga is szerepelt a lapban. 1959 decemberében pl. Ladányi Mihály verskötetéről (Az út kezdete), 1960. februárjában Salamon Ernő költészetéről, 1960. júliusában Földeák János kötetéről, szeptemberben Fodor József könyvéről írt. Ezek, ahogy fiatal kritikusok esetében történni szokott, alighanem szerkesztői megrendelésre készültek, s az egyéni válogató ízlést csak részben jelzik. De arra jók voltak, hogy kritikusként velük letette a névjegyét. Sőt, Pándi Pál, aki akkor egyetemi főnöke volt, a Népszabadsághoz is invitálta. 1960. november 16-án így Vészi Endre könyvéről, december 15-én pedig Rónay György Képek és képzelgések című kötetéről már országos lapban szólhatott. A Népszabadságban ugyan később nem sokszor szerepelt, elsődleges kritikusi megszólalási helye a Tiszatáj maradt, de — ugyancsak Pándi hívására - néhányszor az Új írásban is publikált (pl. 1961.6.sz., 1961.8.SZ.). Kiegészítő emberként, úgy látszik, már beleillett az irodalom politika konszolidációt előkészítő nyitásába. A hatvanas évek elején, persze, még maga is a kor viszonyaiba beletagolódó, a szükséges distanciákat megteremteni még csak részben tudó fiatal kritikus volt. Maga is szükségképpen igazodott a kor némely előfeltevéséhez, s ez — ma már bizonyos — kezdetben tévedésekre is késztette. Fölfogásában, egy a származásából, intellektuális szocializációjából fakadó realista esztétikai kánon összekapcsolódott a kor hivatalosnak számító „optimista” antropológiájával. Csak a harmóniának alárendelt, harmóniába kifutó szövegvilág realitását ismerte el. S bár kvalitásérzéke, esztétikai érzékenysége már e korspecifikus eszmei konstrukción is keresztülcsillan, önmagát - láthatóan - még nem találta meg. Jellemző e tekintetben, hogy 1961-ben, Galgóczi Erzsébet egyik novelláskötetéről, a tehetséget méltányolva is ilyesféle, „ideologikus” érvekkel ítélkezett. Úgy látta, hogy „Galgóczi Erzsébet tehetséges írónő, ebben a kötetben is ott csillog ennek a talentumnak a fénye. [...]. De úgy érezzük, hogy divatos utak és példák kedvéért. [...] a kispolgári ízlésnek lesz a kiszolgálója.” Magáról a könyvről beszélt persze, ezúttal is, a műre való fokozott figye64
