Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Géczi János: Munkaleírás
6. Más Mennyiben tud egész maradni egy délután, vagy egy most lehullt vadkörte, ha máris belérepül egy zoknicsíkos poszméh, ráront egy haragos vadmalac? A kérdésből az is megaláz, hogy a helyzetet meg kell benne határozni, hiába az önfeledt satírozás, egymásra - mint levonóhártyát levonóra - vont kontúrtalan kép, de a belógó angyalszárny is. Csak nézem ezt a boltíves kapuzatot, ismerem, valamikor verset írtam róla, látom, még mindig magához vonzza az apró, pálott szájú kurtaszavakat, jobbján egy félfülke (annak az alján mindig sarlónyi homály,) benne szoborhiány, felette egy vöröskő-fej, kontúros a szeme, festett az arca, s hozzá az inas nyak, csapott váll — s a két szárny, amely egyike sem látható, mert belelógnak a falba; mert mindig átnyúlik innen oda valami, amint onnan is ide, hogy egésznek maradni minek is. A kapu pedig olyan lett az éveitől, hogy pontos önmeghatározásra is képes lenne, csak éppen - s az évei miatt — nem az maradna, ami, ha nekiállna, önmeghatározódni. Más szavakat kell görgetni, hogy be ne szakadjanak alattuk a valóságok. 7. A hős A Kezét reá veté, hogy lásson regényem egyik hőse. Hiába kívántam jónak azt a szöveget — olyan, amilyen a huszonnyolc éves ember kívánsága, nincs benne bölcsesség. De a könyv nem ezért bukott meg. Ha ma lenne egy kiadásra vállalkozó kiadó, egy beszédképes szerkesztő, csak kis biztatásuk kellene ahhoz, hogy az anyagból kibontsam a mai változatot, amelyet bizonyosan nem marasztalna el ez a kritika. De az akkori bukásba mennyire bukott bele a Mester, velem együtt mennyire bukott meg, s egy holnapi nem elbukásban hogy lehet majd ott, egyáltalán, ott akarna-e lenni? Már sosem akarom szétszálazni, mi belőle az ember, a tanár, a mester, a barát, a mítosz, a szerkesztő, s mi az olvasó. (Látom! A magyar irodalom jelentős része lassan húsz éve egyetlen olvasónak ír, egyetlenhez fordul teljes figyelemmel. Hozzá.) Én ne szálaznám szét? — Persze, hiszen látom, mindegyik változat mélyén ott kucorog egy visszavonult, hatvanéves lélek. 8. Gyorsítom, - lassítom Azért ezt el kell mondanom. Prágában — Szeged után a leglakhatóbb európai városban - mindig volt egy olyan utca, amelyben éppen felkelt, és egy olyan, amelyben éppen lement a nap. Ismerős ez azoknak, akik szövegcsinálók vagy annál is többek: szövegolvasók. Prágában azonban találtam egy olyan helyet, amelyben, ha a délnek néztem, éppen a Vltava folyásával szemben, hajnalodott, ha meg északra, akkor a lebukó Napot láttam. Ebben a talpnagyságú pontban léteztem, élveztem, hogy gyorsítom-lassítom az időt, ötvenszer csúszott ki a halolajos vízből a reggel, s ugyanannyiszor merült el a másik oldalon a nappal, közben persze tömeg, zeneszó, üveggyöngyárusok és kelekótyák, némelyszer egy- egy hosszúszoknyás prózavers. Mi történt, hogy már csak akkor tudunk lenni, amikor szöveg vagyunk? 34
