Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Zalán Tibor: Dióhéj (vers)

Zalán

Dióhéj

Ilia Mihálynak

Már el is felejtettem (lehet nem is tudtam soha) hogyan kell verset írni. Mit? Ide?

Régebben legalább a kezdés nem volt nehéz. (Régebben más se volt nehéz, de ez a részlet inkább megkerülhető.)

A tudás paraméterei épp leírhatatlanok Talán valami formát - de szégyelleném ha ezzel, most így - annyi civil játszik költészetet az egyetemen eltanult formák felböfógésével - ;

esetleg visszaszárítani a nyelvet a makogásig? Kétes tudomány, kié?

Megrendült a nyelvbe vetett bizalom megrendülését hirdetőkbe vetett kevéske bizalmam is. A bújócska végén mindig is a belezők kerülnek elő,

s ez ami már fáraszt.

A nyomakodók, akik ott fontoskodnak ifjak és vének között. A köztesek, az átmeneti kor boldog túlélői.

A teóriák redői mögött onanizálgató gyermekmaszkos huncutok.

Kopaszon, potrohosan, nagy zsíros mosolyokkal lefelé, de inkább felfelé.

Mosolyban pengék, mérgecskék. Szikáron, humortalanul, kíméletlenül.