Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)

gás dzsungelkékjéből hazafelé. Mert nincs / máshová mennem, hogy valahol én is otthon legyek.” (43.) [Az alapsorok befejeződését jelöltem a kettős törtvonallal.] Ilyen sorteijedelmeknél a rímelés szinte észlelhetetlenné válik, különösen az ölelkező rímek alkalmazása esetén: a két rímszó között 80 szótag helyezkedik el, hangos olvasás esetén mintegy 50 másodpercnyi időtartam.

E gondok ellenére az olvashatatlanság vélelmét ez a mű is csattanósan cáfolja: a Krisztus levétele a keresztről az átlagosnál egy kicsit nyitottabb befogadói tudat számára korántsem rejtélyes alkotás, s nem is „élvezhetetlen”. Talán inkább az okoz majd gondot némelyek számára, hogy a mű zárórészében, a Test-képzethez való visszatérés átvált a csend, a vége kijelentésébe, majd ez a költő jelenbeli pozíciójának epilógusszerű rögzítésébe, s ennek lényege: „Most újra szegény vagyok. Mint voltam annyiszor. S szegényként úgy élek újra, mint gyerekkoromban. (...) és semmim sincs már és pénzem könyvet venni sincs már, s élő szívek / rezgő halmán ülök”. Általánosítva: „Mert mit ér minden új, ha régi? Mert nem az csodás, ha fordított / változás! Ha a visszaváltozás tíz létezés-emelettel lejjebb taszít! (...) És mit ér minden bizonylat, gőg, új öntudat, ha a szegény tovább is szegény marad, s mint tengerfenékre a vízilény-halál-üledékek, lebegve, / ringva, lengve omlanak az új szegények a csöndiszap-talajra? // Ha összefonódva a régi elnyomás, meg az új elnyomás, mint kerítésfonat” (143-144.). Hiányzik e tézisekből az az árnyaltság, amellyel 1956-ot ítélte meg a költő. Talán személyes sértettség is szól belőle, s részigazságot általánosít, közmondásszerű kijelentések mögé bújtatva. S mivel Juhász a maga költő-igazáért is perel e műben, e zárlatnak nemcsak „politikai” jelentésköre van, hanem művészi is. Úgy gondolom, tehertétele ennek az éposznak. (Pannon Könyvkiadó, 1993)

Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő

A három évtizedes költői pályából, hajói számolom, éppen a tizenkettedik verseskönyvet vehetjük kézbe, s ennek az a különössége, hogy az első magyarországi verskötete a szerzőnek. Ez örömteli hír, kár viszont, hogy végre nem válogatott verseivel jelentkezett-jelentkezhetett a költő, hiszen egyrészt ilyennel még nem rendelkezik, másrészt a hazai „bemutatkozáshoz” ez lett volna az igazán méltó, s ugyanakkor előnyös forma.

Ellentétben a boldogabb sorsú hazai szerzők többségével, a romániai magyar irodalomban igen sok volt az íróasztalfiókban maradt vers. S talán még ez a szokásos kifejezés is szelídítő eufémizmus, hiszen az íróasztalfiókokat is rendszeresen átvizsgálták a nyilvános vagy titkos házkutatások alkalmából, s így komolyabb rejtekhelyeket kellett keresni a kéziratok számára, bízva egy szabadabb jövőben. Az utóbbi években tehát sorra olvashatjuk ezt a tiltott irodalmat. Lászlóffy Csaba előző könyve (Ki fehérük vigyázzállásban1? Kriterion, 1991) is ilyen jellegű volt, s a mostani kötetben is sok a távolabbi múltból datált mű. Mindez politikussá, ám sohasem túlpolitizálttá teszi e kötet anyagát. Általában is megfigyelhető, hogy az erdélyi magyar irodalom a kétszeres elnyomásra, az általános és a nemzetiséget sújtó diktatúrára nem válaszolt — talán nem is válaszolhatott volna, s nem cenzúrabeli, hanem esztétikai okokból - nyersen politikai jellegű költészettel. Bármily vonzóak lehettek a romantikus magatartásminták, év múlván évre, egyre követhetetlenebbekké váltak, s a helyzet sem kínálta a múltszázadias egyértelműséget. Jó és gonosz állt ugyan egymással szemben, de bonyolultabban, kafkai módon immár, elbizonytalanítva és irracionálissá mitizálva egyszerűbbnek ígérkező dolgokat is. Szükségszerű volt az

104