Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)
Vasy Géza Versekhez közelítve X. Szécsi Margit: A csillagos Golgota Á. V agy László még maga rendezhette sajtó alá azt a verseskötetét, amely megjelenésében posztumusszá vált, Szécsi Margitnak nem adatott meg ez a teljes kötettel való pályalezárás: Buda Ferenc állította össze a hagyatékban maradt műveket, amelyek azonban így is egész kötetté válnak. Posztumusz kötetről csak szépet illene mondani, még a haláltól három évnyi távolságra is, a szép azonban soha nem állott kibékíthetetlen ellentétben az igazzal, s maga Szécsi Margit is az igazság képviselője volt művészetében. A reprezentatív kiállítású - és borsos árú - kötet méltó záróköve egy négy évtizedes pályának, amelynek utolsó szakasza életrajzilag a súlyos betegség Golgotája volt, a költői személyiség viszont a kereszten sem csak a földre tekintett, hanem a csillagokra is. Ennek a méltán címadó szimbólummá emelt költeménynek a világa Szécsi Margit költészetének hosszú évek óta jellegzetes szemléletét foglalja össze, immár utoljára, s ennek alapja a létnek és az embereknek a kiélezett ellentétekben való szemlélése. Ezeknek az ellentéteknek igazi feloldása nincs, csak megoldása van, s az sem gondolati, hanem biológiai, bár erkölcsi ítélettel átitatott: a pusztítás-pusztulás motívumával, az erőszakosság képzetkörével még negatívabbra színezett halál, amely a legellentétesebb sorsokat is egy helyre juttatja: „Kire az Alvilág sújt / Kire a csillagok pora / Mélység, magasság: egy út / Ez a csillagos Golgota”. E költői világ történelemszemléletének meghatározó jegyei a hatvanas évek végére kristályosodnak ki. Az ötvenes évek legelejének mámora, az 1956 utáni keserves csalódás után a kép nem válhatott derűssé. Annak a nemzedéknek a tagjaként, amelyik a radikális változások optimista hitében kezdte a felnőtt életet, arra döbben rá Szécsi Margit, hogy e radikalizmus a felszín csalóka játéka inkább, s hogy az emberiségtörténet lényege a változatlanság. Azért, mert maga az emberi természet sem változik. E szempontból ez a természet leginkább etikai kategóriákkal, illetve azok hiányával írható le, s e költői világ kétféle - öröktől fogva adott, s nem változó — típust örökít meg: a rosszat és a jót: „Régi rege, új is / Régtől tudott / Káin ma is él / Ábel halott // A szíved üres / A szádban halál / Á kezedben megfullad / a madár / A füstöd rühes / A porban mohog / De égre van írva / hogy Ábel halott” (Káin és Ábel). E létszemléletnek erőt csak az adhat, hogy mindig támadnak új Ábelek is. Ugyanez tehát a sötétenlátás forrása, ami a hité: az örök ismétlődés. A személyes sorsban nincs ilyen ismétlődés, de ezt pótolhatja némileg az emlékezés képessége: „O életem, kit megáldott / a pünkösdi láng: / úgy zeng benned a nagy lélek / mint az ifjúság” (Az igaz betyár), ugyanakkor van bevégzettség-képzete is az ifjúságnak: „Minden kezdet: szép igazhit / Láttam hattyúsáncait / S lön a vakhit, márvány, plasztik / Ismerjük Bizáncait” (Régi jövő margójára:). S továbbra is megbocsáhatatlan, a nemzedék számára szinte ősbűnnek számít, a történelem gonoszságának, hogy „iszonyúan eladattunk” (Az üveghegy alatt). 101
