Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Varga Mihály: Forrásvidék
lomszervezőt, aki akkor népfront-elnökként fáradozott az értékek megmentésén. Meg az egykori diáklap-szerkesztőt, a bölcsész Madarász Lászlót, aki mint megyei tanácselnök-helyettes taktikázva próbált — és tudott - közvetíteni a haladó — fiatal — erők és a begyepesedett fejű - olykor ostoba — hatalmi tényezők között. Taktikázva úgy volt „megbízható” kommunista, hogy megmaradt mélységesen vallásosnak. (És csak mellékesen: baráti, borozgató beszélgetések alkalmával nyíltan beszélt például a határokon túli magyarság elkeserítő helyzetéről. Ez akkoriban hajmeresztő bátorság volt. Ellentmondásosságára jellemző volt, hogy ugyanakkor rettenetesen félt a fafejű, ími-olvasni alig tudó, műveltséget, értelmiséget megvető és megalázó politikai hatalmasoktól.) És ide sorolom Pozsgay Imre ideológust, a későbbi minisztert és pártvezért, aki fiatalon Kecskemétre kerülve nyitogatta a párt vaskapuit a nemes szellemi törekvések előtt. És a legjobb tanítványát, Gyóni Lajost, Edd a Szovjetúnióban kapta karrierjének alapjait, és ott is pusztult el tragikus körülmények között. O mint megyei titkár beírta nevét a kecskeméti kulturális történetbe, egyebek mellett azzal, hogy az akkoriban gyanús írókkal, művészekkel, tudósokkal barátkozott. Egyebek mellett Szekér Endre több kötetes irodalomtörténész, szerkesztő nélküle „nem rúghatott volna labdába”, úgymond „úri, reakciós származása miatt”. És utólag el kell mondani, hogy nélküle és Pozsgay nélkül Sántha György, a népi írók nagy alakja nem jelenhetett volna meg nyomtatásban. (Konkrétan tudom, a belső elhárítással meggyűlt a bajuk ezekért.) És ide sorolom Varga Jenőt, a kitűnő és roppant tájékozódási képességű Varga Jenőt, a remek pénzügyi szakembert is. Jól jellemzi őt egy látszólagos apróság: mint megyei tanácselnök — akkor felettesem — egyszer megszólított a megyeháza folyosóján: - Szerkesztőm, hallottam rólad az este a Szabad Európában. Nem volt rossz! És hozzátette: — De azért a jövőd érdekében ne kívánj ott sokszor szerepelni! Tovább sorolhatnám a sort, melyek mind azt bizonyítanák, hogy az „átkosban” a süketek és sanda csepűrágók között, ha nem is sokan, de akadtak olyan jószándékú- ak, akiket a tárgyilagosság kedvéért megillet a „rendes” jelző. A lelkes fiatalok és a megértő, jószándékú öregek együttes igyekezete által ismét megjelenhetett a Kiskunság, immár nagyobb terjedelemmel és nagyobb formátumban. Szerencsémre én lehettem a felelős szerkesztője. 1967-68-ban rendszeresen jelentkeztünk olvasóinknál. Szerencsére volt akkora érdeklődés, hogy nem csökkent a kedvünk, sőt! A Forrás előtörténetéhez, az előzményekhez tartozik, hogy a szüneteltetés kényszerű időszakában megjelentettünk, kiharcoltunk két antológiát, a Biztató-t és az Aranyhomokot. Különösen ez utóbbi érdemel ma is figyelmet. Szekér Endre és Heltai Nándor akkor már nagyobb szerepet vállalhatott a szerkesztésben. Kodály Zoltán, Nemesszeghy Lajosné, Hatvani Dániel, Németh László, Orosz László, Szabó Kálmán, Mészöly Gyula, Kőhegyi Mihály, Hermann Lipót, Kocsis Pál neve fémjelzi ma is az egyetlen szám után erőszakosan betiltott kiadványt. És az sem akármi - talán nem tűnik túlzott büszkeségnek —, hogy még a tanácsköztársasági emlékművet is mertük bírálni. (1962-ben!) A Biztató szelídebb — és vörösebbre festett — változata volt ennek, ám a szellemi élet folyamatosságának szerény bizonyítéka ez is. Mint ahogyan az akkoriban sorozatban megjelentetett Népkutató Füzetek, dr. Henkey Gyula antropológus szerkesztésében. A nemzetközileg ismert — ma is Kecskeméten élő — tudós rendkívüli érdemeket szerzett ezzel is. Nagy volt az örömünk — érthetően — a megújult Kiskunság jelenléte miatt, valósággal szárnyakat kaptunk. Akkoriban az azóta sokat emlegetett, sokszor leírt óriási fekete aktatáskám volt úgymond a szerkesztőség. Hiszen sem iroda, sem telefon, sem pedig titkárnő nem volt. (Én voltam az egyetlen fizetett dolgozó: /nint felelős szerkesztő, a tanári munkám mellett, havi ötszáz forintot kaptam. És ezt egyes 72
