Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Simó Márton: Szilágyi Domokos és az öregek

valóját. Képi világának elemei a mindennapokat idézik: nők, anyaság, öregemberek, lovak. Sajátossá, szimbólumértékűvé Plugor művészete teszi őket. (...) Érzelemgazdagság, invenciózus grafikai világának legfőbb értéke a mindig jelenlévő, sugárzó, erőteljes képi nyelven megfogalmazott gondolatiság. (...) Öregember ábrázolásain a beesett szemű, ráncokkal barázdált, leheletfinom vonásokkal élővé varázsolt arcok, a mindig hangsúlyosra komponált, kirepedezett bőrű, kidagadt erű, munkától megcsomósodott ujjú kezek, a leengedett, a megroskadt vádiak a nemzedékeken keresztül megélt és megfájt sors tanulságait, ki nem árendálható igazságait közvetítik. Plugor Sándor a lényeget, emberi létezésünk értelmét kereső alkotóművész (...), rajzai egytől- egyig biztos rajzkészséggel megalapozott mesterségbeli tudással készített, szenvedélyes, konok, kutató számbavételei a körülöttünk lévő világnak. Emberközpontú, humanista művek.”

Egy kiállítás ürügyén az emberek gyakran hajlamosak arra, hogy a műveket és a szerzőt túlexponálják, előnyös pózba állítsák. Plugor:' 4 nem kell, nem szabad soha ezt cselekedni, a hely, a méltatás: hiteles. Pályafutásának három évtizede alatt munkái eljutottak Sepsiszentgyörgytől Bécsig, Budapestig, Zentáig, Moszkváig, Miami Beach-ig (hogy csak néhány fontosabb helyszínt említsünk), s alkotásait a magángyűjtők mellett olyan jelentős közgyűjtemények is őrzik, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Magyar Színházi Intézet és az Országos Széchényi Könyvtár.

Szilágyi Domokos a versihlető rajzok (húsznál több létezik, de a kötet mindössze húszat tartalmaz) másolatait évekig magánál hordozva érlelte (öregbítette) a témát őt, mígnem élete utolsó esztendejében — néhány hét alatt — pszichiátriai kezeltetése idején: kiírta magából ezt a döbbenetes erejű hétszáz sort.

A magyar irodalomban ritka az ilyen hosszúságú lírai alkotás, de még ekkor sem mondhatjuk, hogy olyan toposzok lennének a versben, amelyek csak valamely esztétikai, prozódiai elvárás miatt ékelődnének a gondolatok közé: Szilágyi Domokos úgy fogalmaz, hogy szövege méltó páija, társa lehessen Plugor vonalvezetésének.

Minden előzetes (prológus) nélkül indítja a verset:

,(Mi örömöt tartogat még az élet?”, hogy a következő sorokban már keresse is a magyarázatot a meg-nem-magyarázhatóra, mert a jelenvaló lét teljességének elérése a halálban egyszersmind „a jelenvalóság létének elvesztése.” (Heidegger). Néhány felvázolt gondolat után már meg is találja a teret, a kis világot, amely sajátosan csak az öregeké, fiatalembernek nehéz megérteni — olvassuk Jungnál —, hogy az élete delén túljutott egyént már más perspektívák érdeklik, sajátos világ az övék, amelyben mégis jól érzik magukat.” Szilágyi Domokos a költő, saját helyzetén túl látja, ismeri a nyugdíjat, unokát, levelet váró egyedüllétet, amelyet beleng, átitat az ősz kellemesen fanyar avarillata, a fáradt kertek, fáradt földek csendje; azért (is) költő, hogy ismerje a búcsúzkodás békéjét:

„és mi, a lefelé készülődök homályló szemmel nézzük nézzük a magasságot: a szárnyalást.”

Ilyenkor fáj az élet: az ember úgy érzi elnémuló szorgos szerveit:

„Testem lassúdadan ellenségemmé válik, ellenségek maradunk mindhalálig.”

64