Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
vásárolt egy emeletes házat. Egy nénitől vett egy faliórát egy libáért, az óra ma is itt van nálunk, tessék megnézni, ez itt a falon. Ahogy a kommunisták emelkedni kezdtek, mi egyre szegényebbek lettünk. Legalább negyven-ötven cipész élt Endrődön. Apukám fönntartotta a cipőüzletet és dolgoztatott is. A tanácsházán mondták, hogy jó lesz, hogyha szövetkezetbe lépnek, különben meg kell szűnni. Nyolcan-kilencen, de lehettek tizenegyen is, megalakították az első endrődi cipőszövetkezetet. Az alapító tagok között volt Sárhegyi András is, aki korábban édesapám tanulója volt, cipészinas, nálunk szabadult. O származásánál fogva elég jó alany volt, később a pártba is beiratkozott, s nem akarom azt mondani, hogy karrierista volt, de azt igen, hogy mindent megtett a világon azért, hogy végül ő legyen a vezető. Ez a Sárhegyi Bandi pár hónap után elnök lett. Édesapám Budapesten intézte a szövetkezet ügyeit, amikor villamosbaleset érte. A lábfejét vágta le a villamos. A kórházból hazakerült, de nem tudott dolgozni. Amikor fölgyógyult, kizárták a szövetkezetből. Itt kezdődött édesapám hányattatása. Képzelje el milyen az, hogy egy férfi, egy apa sírva jön haza. Felolvasom a jegyzetét, ezt még ő írta annak idején. ,A cipőipari szövetkezet szervezésének kezdete 1947. VIII. 17. A szövetkezet indulása 1948. II. 4. Az elnöki tisztségről lemondtam 1948. VIII. 17. Betegszabadságra kerültem VIII. 17-től. 1948. XI. 27. munkafelvétel. Kizártak 1949. VIII. 18-án.” Kizsákmányolónak minősítették. Pár ember kiállt mellette, de nem tudtak segíteni. Fekécs Magda, Giricz Margó, Talán Mátyás, Debreceni József és Pintér László állt ki mellette. Szeretném, ha ezt is leírná. És ekkor B-lis- tázták. A szakmában csak 1953 októberében tudott elhelyezkedni. A szarvasi (ró- zsási) állami gazdaságban dolgozott, de nem sokáig bírta. 1 katasztrális hold szőlőskertünk volt, itt gazdálkodtunk. Pár állat is volt, de nem éltünk, inkább csak vegetáltunk. Testvérem, Marika és az én továbbtanulásomról szó sem lehetett, pedig szerettünk volna tanulni. Anyagilag se bírta volna édesapám, és alapunk se volt ahhoz, hogy az állam taníttasson. Kijöttem Hunyára, mert akkor még azt gondoltuk, hogy a vagyont meg tudjuk menteni. Nagyapám földje még, megvolt, s hogy ne vegyék el, művelni kellett. De a beszolgáltatás mindent elvitt. Én már újat nem tudok erről mondani, hogy seprették le a padlást, hogy vitték el az utolsó cső kukoricánkat, a jószágainkat, mindaddig, amíg találtak, addig vitték. Úgy gondolták, hogy eldugtuk. Itt voltam két-há- rom évig Hunyán, amikor egyszer csak régi polgári iskolatársaimmal összetalálkoztam, s mondták, hogy lehet pénzért menni dolgozni. Akkor elmentem a rózsási állami gazdaságba. Nyolcan-tízen voltunk egy csoportban és rizst arattunk. Akkoriban jött be a forint. Pénzt csak állami gazdaságban lehetett keresni. Igen jól megfizették a munkánkat 1949 őszén. Mindig hét végén fizettek. Szerdán kezdtük az első hetet és szombaton 167 forintot vittem haza. Ez akkoriban valami nagyon nagy pénz volt nekünk. Délben megkaptuk, kerékpárra szálltunk, és a Körös-parton jöttünk végig, ez legalább 18 kilométer, és nagyon hajtottunk, mert idehaza nem volt semmi, egyből rohantunk a boltba paprikát, sót, cukrot venni. Három-négy hétig rizst arattunk, majd a csépléshez kerültem. Nem volt elég férfi. A cséplőgép mellett zsákoltunk, mi etettük a gépet, mindannyian lányok voltunk és nehéz férfimunkát végeztünk, egyedül a gépész volt férfi. Társaimmal egyik állami gazdaságból mentünk a másikba. Mezőberényben például gyapotot szedtünk. Amikor ennek vége lett, hallottuk, hogy a Herceghalmi Tangazdaság dolgozókat keres. 1950 október végén megérkeztünk cukorrépa-szedésre. A dávidmajori üzemegységben dolgoztunk, egyszerűen summásként. Juh-ho- dályokat meszeltek ki és vaságyon, szalmazsákon, lópokróc alatt aludtunk. Ez a munka tartott három évig. Arattunk is, 1951 tavaszán a húgom is utánam jött. O 35
