Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)

Ötvenezerért tízmilliót1? Az X Megyei Kárrendezési Hivatal 1993. november 18-ikán 12 órára tűzte ki az árverést Z kisközség polgármesteri hivatalában. Az ezt megelőző termőföldárverés ugyanezen a napon 10 órakor kezdődött ugyanitt, emiatt a délre kitűzött árverésre jelentkezőkkel történő adategyeztetés és a kárpótlási jegyek letétbe helyezése 15.30-ra fejeződött be. A licitálás csak ezután kezdődhetett. 34 táblát árvereztek a mintegy ötven igénylő között. — Először is átverésnek hívják ezt itt nálunk, nem árverésnek — kedélyeskedik egy helyi polgár. Magyarázat helyett csak mosolyog. Utóbb kiderül: a nagy köteg kár­pótlási jeggyel érkező téeszelnök egyik lekötelezettje, sikeres vásárlás esetén sem önmagának tartja meg a földet, hanem az elnök keze alá licitál. „Az árverést a községháza nagytermében másnap délután két órakor tartják meg, míg három gyertya elég” — írja Stendhal Vörös és fekete című regényében. Ugyanis régi francia szokás volt az árverésen gyertyát gyújtani, s mire leégett, be kellett fe­jezni a procedúrát. Hogy hányszor három gyertya égett volna tövig Z községben az árverés ideje alatt, nem tudom. De jó pár tucat bizonyosan, mert este nyolcig tartott a licitálás, s az utólagos adminisztráció még további két-három órát vett igénybe. A kárrendezési hivatal dolgozói végtelen türelemmel és alázattal végezték a déle- lőttől éjszakáig tartó munkát, hogy azután másnap reggel egy újabb településen elölről kezdjék. Csak a helyszín és az igénylők változnak. — Honnan jött? Pestről? — kérdezték a mellettem ülő urat. S az árverés szünetei­ben, míg folyt az egyezkedés, országos és helyi dolgok említése mellett megindult a barátságos puhatolódzás. Amikor azonban egyre kíméletlenebb összegek hangzot­tak el a fölemelt tárcsa mellől, így fordult hátra a bosszús kíváncsiskodó: — Talán mégiscsak jobb lett volna, ha otthon marad! Helyszínünkön az erdők birtokba adása foglalkoztatott, ezért az árverésen siker­rel licitáló István Miklóst faggattam szándékairól. Pár mondat után vállalta a ké­sőbbi beszélgetést. 1993 december elején találkoztunk Budapesten, a II. kerületi Ferenc-hegy környékén, a lakásában. A személy nevét, akitől kárpótlási jegyeit vá­sároltál, kérésére nem említem, emiatt beszélgetőtársamat és a helyszínt sem neve­zem meg. István Miklós (költött név!) vagyonos tervező-vállalkozó a fővárosban. A licitálásban is van gyakorlata, mert, mint megtudom, rendszeresen vásárol régisé­geket, főként festményeket és könyveket. Z község pedig valahol Magyarországon található, például a Börzsönyben. — Amikor a kárpótlási törvényt megismertem, s láttam, hogy kárpótlási jeggyel erdőt is lehet venni, feltűnt, hogy nagyon sokan ágálnak ez ellen - mondja István Miklós. — Ez felkeltette az érdeklődésemet. Sodródik a víz, nézzük meg, mit sodor magával! Látva, hogy az erdőket aranykorona-értéken árulják, s az aranykorona­érték minimális összege ötszáz forint az árverésen, tehát húsz-harminc aranykoro­na egy öt-tíz hektáros erdő, gondolkodóba estem. Egy teljesen amatőrnek sem je­lenthet gondot kiszámolni, hogy például 100 ezer forintnyi kárpótlási jegyért hozzá lehet jutni egy több milliót érő erdőhöz. Még akkor is megéri, ha ez nem ma hoz eredményt. Ezek után csak egyetlen kérdés maradt: hol lehet erdőt venni? Bármek­kora összeget érdemes ebbe befektetni, tehát ha tudtam volna ötmillió forintért kár­pótlásijegyet vásárolni, akkor akár a lakásomat is eladom. A szüleimnek van a Börzsöny közelében egy kis családi fészke, ahol ismeijük a fa­lu felét-harmadát. Anyámék rendszeresen lejárnak, gyerekkoromban én is számta­lan nyarat töltöttem ott. 29

Next

/
Oldalképek
Tartalom