Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Pilinszky János: Harmadnapon (Domokos Mátyás sorozata)
di dátuma 1952. Pilinszky ezt nem fogadhatta el, hiszen még elevenen élt jó néhány ember emlékezetében, hogy a kéziratban évekkel korábban olvasta az Apokrif-et. Hogyan került alája az 1954-es dátum? én bizony meg nem tudnám mondani. — Végül talán a legjellemzőbb adat a kor hipokrízisére: a szerkesztőség vezetője a fülem hallatára közölte a kiadó képszerkesztőjével, hogy nem szabad szép könyvet csinálni Pilinszkynek — ez felsőbb, irodalompolitikai kívánalom, minisztériumi figyelmeztetés! Az „eljelentéktelenítés” eszköze volt persze az igen alacsony példányszám is; a legújabb magyar irodalom talán legnagyobb hatású verseskönyve mindössze egyezer példányban jelent meg, órák alatt, s pult alól el is fogyott, s néhány nap múlva már csak példányonként ezer forintért lehetett — nagy szerencsével! - megvenni az Ecseri úti használtcikk-piacon. (A könyv bolti ára 11 forint volt.) Azóta több mint három évtized telt el, s bebizonyosodott, hogy a Pilinszky-vers változatlanul úgy hat valóban, mint „egy személyhez szóló, egzisztenciális kihívás” — ahogyan Ted Hughes jellemezte, aki nyolc éven át dolgozott a Pilinszky-versek angol nyelvű műfordításain. Ez a személyhez szóló, egzisztenciális kihívás nemcsak hódított persze, de ellenérzéseket, sőt: ingerültségeket is támasztott mindazokban, akik valamilyen társadalompolitikai üdvtan bűvöletében hunyják be a szemüket a szenvedő emberiség történelmi tapasztalatai előtt, s nem akarják tudomásul venni, hogy „a levegőtlen présben” szenvedő teremtmény — a creatura — nem Pilinszky miszticizmusra hajló képzeletének az absztrakciója, hanem korunk, a 20. század jóvátehetetlen botránya. S ezek az ellenérzések nemcsak a Harmadnapon hivatalos (hat.eng.) kritikai visszhangjában fogalmazódtak meg, de még jóval később is, amikor Pilinszkyvel, mint hímes tojással bánt a puha diktatúra irodalompolitikája. Szimptomatikus és nem egyetlen példája ennek az a kritika, amely az MSZMP művelődéspolitikai folyóiratának, a Kritiká-nak a hasábjain jelent meg, 1976 decemberében, és megkérdőjelezte e költészet történelmi hitelét: „... elvben arra is kanyarodhatott volna Pilinszky János költői útja, amerre az Auschwitzokat cselekvőén megakadályozni akaró tevékeny humánum fordult. (Vagyis: lehetett volna belőle békeharcos — DM.) Ám az áldozatsors — különös történelmi jelen valóságának elmúltával — nem történelmi képletként maradt meg Pilinszky elkötelezettségében, hanem abszolúttá fetisizálódott, időtlen létképletként. A konkrét történelmi botrányt fölemelő és »fölértékelő« vallási szimbólumrendszer kanonizált világrenddé fagyott, amint a kivételes áldozatszituáció konkrét történelmi hitele kiporladt — az 1959 és 1970 közötti évek folyamán - az eleven szimbólumok mögül. Nem a történelmi botrány valódi természetét, okait kereste tovább a Nagyvárosi ikonok-ban, hanem időtlen mintáját találta... A költő eszmerendszerében az áldozatsors az egyetlen autentikus létezés... Ahogy időben távolodunk a „tökéletes botránytól”, az áldozatok egyre elvontabb és egyetemesebb értelmet - ebben a fölfogásban egyre „tömörebb létet” — nyernek, de ez fosztja meg magát a „botrányt” a történelmi tartalomtól. Pilinszkynek a „megtörtént”-hez való kataton ragaszkodása szorosan összefügg világképe steril-merev elvontságával. A mozdíthatatlan elkötelezettség magatartása.... lényegében a legteljesebb passzivitás... a bárány-áldozat örökkévalóságát implikálja, s e humánus indíttatású elkötelezett költészet ilyenformán a kegyetlenség abszolutizálásába — metafizikai igazolásába csap át.” Mintha erre a marxizmussal inficiált és ortopéd módra hegeliánus gondolatmenetre, vagy ha tetszik: önkéntes vakságra válaszolt volna vakító világossággal Pilinszky, és jó előre, amikor a Harmadnapon megjelenése idején papírra vetette alábbi vallomását történelemszemléletének — Létszemléletének - valódi alapjairól: „A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modem próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot.----------So85
