Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Katona Imre: Rendszerváltások - visszarendeződések (Korszak- váltásaink mechanizmusa)

vicc ma is jellemzi hazánkat és térségünket: megdöglik a német paraszt egyetlen tehene; hogy az éktelen káromkodást már ne kelljen hallania, az Úr leküldi angyalát, hogy kárpótolja a kárvallottat; az angyal a gazdára bízza, kívánjon helyette bármit, az két tehenet kér és megnyugszik; az amerikai farmer egy egész csordát, az orosz (magyar vagy más) pedig: dögöljön meg a szomszédé is! — A vicc lassan 200 (!) éves lesz, és még mindig aktuális! Aminthogy a tekintélyelvűség és az erős kéz kívánása balról vagy jobbról könnyen kitermelheti térségünk megkésett kis Napóleonjait. (Ámbár a moszkvai visszarendeződésre gondolva, megszületett a vicc: — már a puccs sem a régi.) Egyelőre terjed a bűnözés, csillapíthatatlan a kényszerű népmozgás.

Az emberek elfogadják tehát a sokat emlegetett szociális piacgazdaságot és hálót, a parlamentáris demokráciát: lecserélhető vezetőkkel fent és lent, helyi önkormányzást, tulajdonváltást stb., de nem felületi, nem is „fontolva haladó”, hanem mielőbbi megvalósítás formájában. A közvéleménykutatás hét országban is azt eredményezte, hogy a köznek, a társadalomnak hozott áldozatokból már elegük van az embereknek, magánéleti sikerre és örömökre vágynak, békét óhajtanak, ugyanakkor egyre kevésbé aktívak.

Térségünk azonban ingatag és nyugtalan, a bedugaszolt szocialista palackból nemcsak pozitív — szabad szólás, vállalkozás, utazás stb. — erők szabadultak ki, hanem ősrégi indulatok is. Míg Nyugat kínnal-keserwel egységesül, mi széttagolódunk, a Balkánon a népek kijelentik, hogy soha többé nem tudnak egymással együttélni, mások pedig beolvadást kívánnak saját nemzetiségeiktől. Hiába a német-francia, most pedig az arab-zsidó példa, ez itt nem elegendő: minden kis pozícióért, minden négyzetkilométerért ádáz harc folyik, pedig egyik áldozat sem arányos az elért eredménnyel. E mindenki ilyen-olyan háborúja mindenki ellen, legfeljebb az egységesült Európában érne véget, ahova épp a gyengeségünk, torzsalkodásaink miatt egyelőre nem juthatunk be. Az ördögi kört nehéz lesz szétpattanta- ni. Ha nem lenne ennyire bizonytalan közvetlen és távolibb (keleti) környezetünk, mi magyarok jó eséllyel gyorsíthatnánk fel a sokat emlegetett felzárkózást, egyelőre azonban nagyobb az „esélye” a két, most már gazdasági fallal, bevándorlási vasfüggönnyel megosztott Európának, melyet mi is mielőbb szerettünk volna egységben látni. Igaz, Európa már Nagy Károly óta két külön utat járt, és ebből adódóan eltérő fejlettségű zónára tagolódik, mi azonban itt mindig is arccal Nyugat felé fordultunk, csak költői lelkek hangoztatták a Kelet Népé-t, az ex Oriente lux-ot és a vörös csillagot, mint az emberiség reményét, hallották meg előre a testvéri tankok dübörgését. Géza és Szent István óta Nyugathoz tartozunk, itt végződik dél és kelet, itt kezdődik nyugat, a peremről azonban le is lehet esni. A felzárkózás nem ábránd ugyan, de nemzedékekre szóló feladat. Exponált helyzetünknél fogva mi engedhetjük meg legkevésbé a kóros-káros szélsőségeket. Ne feledjük, a finnek a cári elnyomás alatt polgárosodtak, a mindenki által gyűlölt németek elvesztették a háborút, megnyerték a békét, és régi ellenségeik udvarlásra váltottak! Saját erőinkben bízhatunk, szellemi tőkénk a leggazdagabb, szabad utat neki! A máról holnapra irányuló életvitelt és közgondolkodást távlatinak és globálisnak kell felváltania, és az egyre több területről kivonuló államtól éppúgy ne várjuk minden problémánk megoldását, mint a boszniai és egyéb ügyekben is szinte tehetetlen Nyugattól. A magyarok vagy mulatnak, vagy temetnek, mondják szomszédaink, talán a munkát tehetnénk a panaszáradat elé gátnak, s amíg nem mindenkinek adatott meg, addig is korlátlanul lehet tanulni. Sok mindent megbántak már az emberek, de azt a legkevesebben, hogy tanultak és ezzel nyitottá is váltak minden irányban. Azt hiszem, most erre van legnagyobb szükség.

72