Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve (Balla Zsófia: Egy pohár fű; Nagy Gáspár: Mosolyelágazás; Kántor Péter: Fönt lomb, lent avar; Tóth Erzsébet: Arcod mögött május; Banos János: Beteljesedett; Szervác József: Előszó; Géczi János: Mágnesmezők, Magánkönyv; Zalán Tibor: Kívül)
Vasy Géza Versekhez közelítve EX. Bállá Zsófia: Egy pohár fű J. jL ét-három évvel a válogatott versek karcsú, s magyarországi bemutatkozást jelentő kötete (Eleven tér, 1991) és az évekig kiadni nem engedélyezett Kriterion- könyv (A páncél nyomai, 1991) után Bállá Zsófia most már biztonsággal „két hazá- jú” költőnek tekintheti magát, bár neki sem jut több, mint „egy pohár fű”. Az új versek új korszakot is sejtetnek, s e másságnak több rétege is felfejthető a lényegi azonosság mögött. Az egyik réteg a politikai-társadalmi változásoké. A költőnek remélhetően többé nem fogják betiltani a verseit a világnak ezen a táján, szabadon gondolkozhat és szabadon szólhat. De tudjuk azt is, hogy mindez csupán rezignált remény: tapasztalt a huszadik századi emberiség már annyit, hogy kételkedjen abban: megdönthetetlen garanciái vannak annak, hogy a rossz soha nem térhet vissza. Paradox módon talán éppen a remény volt nyomatékosabb azokban az évtizedekben,amelyek diktatórikusán korlátozták a szabadságot, s most, e nyomástól szabadulva nem annyira a szabadság mámora, mint inkább a józan szemlélődés a meghatározó, nem a szív, hanem az ész szólal meg, s az csak korlátozott esélyt lát az örömre, hiszen a környező világ nem úgy változik, hogy az mámorossá tehetne tartósan bennünket. Az előző kötetben folytonosan egymásba játszott át a nemzetiségi lét és a személyes lét élménye. A változás esztendeje Berzsenyi Dániel emlékét idézve még a pátoszt is bevonja e költészet eszközei köz: „Nem fél e sokaság, útjain meg nem áll, / megváltotta a Nem, törli — ha volt — bűnét, / megváltotta magát élet-időre a / Kisded most születő hada.”. Ám e vers címe az, hogy Tél közelít, s aligha csak azért, hogy Berzsenyi-parafrázis lehessen. Mert bár „Szégyenünk odalett, végre felállhatunk / lelkünk s Isten elébe is.” - csak nem akarnak bekövetkezni a „csuda dolgok”. Vagyis: a nemzetiségi lét továbbra is bizonytalan, jövője - ha van — homályos. S ez a bizonytalanság átháramlik a nemzeti létre is, önironikusan fricskázva meg a kárpát-medencei népek szellemi életét: „Már nem tudom, merről van / világfiságom és a nemzetim. / Mell? Far? így? így? / Talán a szemem kozmopolita, / a szám nemzeti. / A többi keletajrópa: futás.” (Nappali álmatlanság). A radikálisnak mutatkozó változások tehát bizonyos változatlanságra is rávilágítanak, s talán ez is irányítja a figyelmet a kötet legkarakteresebb vonására: élet és halál gondjának mind közvetlenebbül megszólaló fő motívumára. Ha a várt csodák nem is következnek be, ha a lélek kétségek közt hányódik is, mint a kötet mottóverse kinyilvánítja:, javítgatom e tollat mégse ír / Lesz valami csoda mindenképpen / Hogy ne veszejtsem magam el azért / Toliam karcol szerelmem tinta vér”. Elet és halál egymásra vonatkoztatása önmagában is többrétűén jelenik meg. Egyik vonása a haláltudattól való elementáris megérintettség, s az önelemzés: „Már nem örülsz, hogy földdé / leszel e földből.” (Viasz erek). Másik az Isten-élmény: „Szeretnél föllélegezni / Isten léte alól /Ájultan tudni hogy mégis / hogy megszólítható / A haláltól naponta egy lépésnyire / Isten eszméje szokott visszahozni” (Végzete asszonya). A 72
