Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Miszlai Gabriella: A hús álma a fényről (Tornai József: A szerelem szürrealizmusa)
eljutott. Mert a Vadmeggyben átlapozhattuk az elmélkedő: a filozófiai és teológiai részt, itt nem tehetjük. A kötetben érzés és gondolat szoros egységben van, elválaszthatatlanul egybeforrt. „A magasba vezető út” Mi is a legnagyobb újdonsága, vívmánya ennek a hibátlanul megszerkesztett, szép és eredeti versekből álló kötetnek? A soha-le-nem-mondás már megszólalt Vajda verseiben, az örök harc és nász Ady, az el nem múló emlék Juhász Gyula lírájában. Nagy szerelmének regényét megkomponálta Szabó Lőrinc a Huszonhat év százhúsz szonettjében. Különben ők Tornai tudatosan vállalt elődei. Talán József Attila Ódája a legfontosabb előzmény, hiszen itt is megjelenik a kíváncsi kérdés: „Oh, hát miféle anyag vagyok én; / hogy pillantásod metsz és alakít?” Megjelenik a nemiség misztériuma, a szerelem lételméleti megközelítése. Miért kelt bennünk leküzdhetetlen vágyat egy másik ember „Kit kétezer millió embernek / sokaságából kiszemelnek.” Miféle törvény uralkodik rajtunk, miért tiszta beszéd a törvény, miért dadog a lét? „A szerelem szürrealizmusá’-nak is sarkpontja az ősi, titokzatos ösztön és érzés hatalmának és mozgatórugóinak a földerítése, s az ebből fakadó csoda és áhitat fölmutatása. Hiszen „...régen csak egy perc lehetett / vagy egy délelőtt / az erdőn: Éva és Adám kikiáltotta / a gyász és gyönyör / köztársaságát”. Miért ez az „egyetlen ünnep”, a kiszemelt lény miért az „... örvénylő fényoszloppá / nőtt vágy”, miért lesz belőle izzó óriás asszony-mag / a Titok”? A válasz az isten-élménynek és a nemi-szerelmi eksztázisnak az azpnosulása. „Leheleted / az arcomon, ágyékomon a hasad: / ahogy az Úr teremtette Adámot az ősagyagból” - olvassuk a pontos leírást, mikor diadalmasan fölhangzik az ujjongó fölismerés: „isten itt van, / itt volt” s íme az ember földi létét legyőző lehetőség: „lehetséges, lehetséges / a semmi elől egymás derengő bőrébe átcsúszni.” / A kiszabadult én / A szerelem szürrealizmusának legelragadtatottabb ujjongása ugyanezt az érzést, áhitatot mondja ki újra és újra, mikor fölidézi az együttlét emlékeit. „A szerelem vagy szent / vagy nem szerelem” — szól az ünnepélyes megállapítás. Az istenkeresés és a szerelem újból és újból összekapcsolódik: „Mert szerelmesnek lenni / annyi, mint vérünkben érezni, / hogy van egy isten”. A szexualitás, a szerelem nem más, mint a „szépség hús-fátylaiban” megjelenő isten-vágy: „A hús álma a fényről”. Isten jelenléte lehetővé teszi az összeolvadást a világmindenséggel, a természettel. „Nem voltunk emberek, / de növény-kelyhek és bibék, / hatalmas, párolgó / virág-csápok... sikoltó / égitest-állatok”. A szerelem másik csodája, hogy az individum kiszabadul önmagából: „kiszakad magából / az örvény-csapdáiba, csillag-zárkáiba bilincselt / ősi Egyedül Én”. A szerelmesek összeolvadása pedig nem más, mint az „egymás vérébe csukva / egymás lélegzetébe burkolva / egymás lélegzetébe olvasztva” transzcendentális állapota. Ha kilépünk önmagunkból, ha „iker-társra” találunk, ez isten jelenlétét mutatja: „újra megjelent fölöttem isten nevető maszkos arca”. S ilyenkor a különleges állapot folytatódik: „és mi nem mi: te / nem te: Én-Te” Minden egyesülésnél a szentség jelenik meg „... Ha kilépek / önmagámból, akár neked száll az áhítat / drágakőfejű nyila / akár a Nem Egyedinek, a Nem-személyesnek...” Az ikertárs fölfokozott létre ad lehetőséget, azért jön létre az „önmagunkat széttépő vágy, hogy a másik / kétszer is létezhessen.” Ezért lép túl a szerelem elvesztésének fájdalma a földi lét korlátain, hiszen ilyenkor „Isten hallgat”. A szerelem-hiány nem más, mint „isten-hiány”, s ilyenkor mit- sem ér az ember élete „...Az Én önmagába zárva: / fuldoklás a varangyos víz alatt.” 66
