Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Jékely Zoltán: Álom (Domokos Mátyás sorozata)
Álmodj! Álmodd: tavaszodik, Rianás zeng, takarodik A hó-a bilincs, szabad a horizont, S boldogan látjuk egymást viszont! (1949. október 9.) Barátaim Olyan mélyen benn-élnek életemben, hogy egyedül már sohasem vagyok - az egyik valami tömlöc-veremben, a másik, a másik - talán halott. (1950) Ekkoriban írja egy magánlevélben Jékely barátja és nemzedéktársa: Ottlik Géza az ugyancsak nemzedéktárs és a nyilvánosságból ugyancsak kirekesztett Vas Istvánnak: „...minden eleven ember rettenetes helyzetben van, rettenetesen magányosak vagyunk mindnyájan... a magár ahagyott világegyetemben.” — S ekkortájt veszíti el Jékely Zoltán írószövetségi tagságát: úgy zárják ki, hogy a „kizárás” szó el se hangzik. 1949. őszén „tagkönyvcserét” beharangozó körlevelet küldenek neki, s melléje egy értesítést, miszerint tagságát azért nem újítják meg, mert írói munkáját e nélkül is zavartalanul folytathatja. Ideológiai aláfestésül pedig megjelenik egy glossza, a Csillag-ban, Sebestyén György tollából, Rímes kérődzés címmel, amelyben a glosszátor — Sinka István mellett - így veri el a port Jékely Zoltánon: az ilyen versek az ellenséget szolgálják. Az ilyen versek meg akarják állítani az építésre lendülő kezeket. Hiába a »szép« (?) forma, hiába a sok ciráda, a gondosan rejtett s csak a »szót-értőknek« bizalmasan hunyorító - múltsóvárgás kilóg, mint a lóláb. A Vigilia Jékely Zoltán Muzsikaszó című versét közli. A költő jellegzetesen dzsent- roid élményeire fon glóriát: »Hallottál kisvárosi szerenádot? / Zöldágas kalpagú facér diák-/ Banda köszönti május hajnalát« stb. Végül ugyanoda lyukad ki, ahová Sinka, a múlt siratásához, s a régmúlt önmagát zokogja vissza:»Ti zokogjátok el Neki helyettem / Ki voltam, mi voltam fiatalon!« Itt is csak az az egy fáj a költőnek a múltban, hogy elmúlt. Ha itt volna, kutyabaja se lenne, nem siratna semmit. Igazán elég volt a rímes kérődződből! Hiába öltöztetik hasonlatok és bonyolult képek papírruhájába, a múltbavágyás, az ellenforradalom lelepleződik benne. Sebestyén György” Ez az egész történet, a magyar irodalom változatos szenvedéstörténetének egyik tragikus fejezete ösztönözte Jékely Zoltánt 1953 tavaszán arra a négysorosra, amely nyomtatásban nem látott napvilágot, csak Rubin Szilárd emlékezete őrizte meg: Beh szomorú, hogy negyvenedik évem ilyen világban ért utói. Csalatkoztam mindenféle igékben s kezemből kihullt kardom: a toll. 55
