Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Dobozi Eszter: Tíz körömmel (Izsák 1993-ban - III., befejező rész)

nak mindent elölről kellene kezdenie. Úgyszólván nem hoznak magukkal semmit felmenőik élettapasztalataiból.

Rettentő el voltak nevelve itt az emberek - hallom viszont a másik oldalról a nagyapák hangját. El vannak végképp rontva.

Amennyire nincsen átjárás a családokon belül sem a generációk között, éppannyira áthatolhatatlan a fal az egyazon szakma művelői között, ha képzettségük foka egymás alá-fölé rendelte őket. Irigység és gyanakvás, előítéletek, a másik fél képességeinek alá, sőt lebecsülése, fenyegetőzésekkel leplezett kisebbrendűségi érzések és fennhéjázással palástolt látens bűntudatok présében formálódnak sajátos helyzeteik, ha megszólalásra kényszerítik a körülmények a szembenálló feleket. Köny- nyen kiáltják egymásra az átmentekező kommunistát egyik részről, másik részről a szélsőségesség vádját. De mintha még ennél is gyakoribbak volnának a befelé füstölgő magányos monológok. Meglepő és elgondolkoztató, mennyire nincs érdemi párbeszéd a tradicionális parasztság maradékai és az úgynevezett agrárértelmiség között. Mennyi meg nem értés, vádaskodás mérgezi viszonyaikat. Ha mégoly igaz is, hogy a mára pozíciójába került szakértelmiség ama kárvallottak fiaiból, unokáiból került ki, helyrehozhatatlan idegenségük. Olykor kimondottan ellenséges hangon nyilatkoznak egymásról. És nem szűnik meg egyik a másiktól vitatni el a hozzáértés készségét. A diplomás ember sokak szemében az ellene dolgozó és a mások verítékén gyarapodó hatalom megtestesítője volt, és az maradt mára is. Az agronó- mus pedig máig annak a kollektivizmusnak a képviselője , amellyel szemben a paraszti társadalom mindvégig megőrizte eredendő bizalmatlanságát. És nem gyűrhette le a közösnek nevezett nagyüzem, akár jól, akár rosszul működött. Ugyanakkor irányító szerepével, a vidéki átlag fölé emelkedő életszínvonalával a falusi értelmiség annak a vágyott állapotnak a beteljesítője is lehetett és lehet, amelyet a kétkezi munkás nem is oly ritkán magának remélt egykor, vagy újabban gyermekeit szeretné látni effajta élethelyzetekben. Talán éppen azért is, mert nem is oly rég még éppen ő volt az, aki megfosztatott a felemelkedés, a szellemi gazdagodás, az iskoláztatás lehetőségétől.

Szemére lehet-e vetni a békétlenkedőknek bármit is a jelenkori, már-már az ellenségeskedésig fajuló viszonyokért. Nem helyén valóbb volna-e firtatnunk ezzel szemben ennek a másik oldalnak a felelősségét? Ez a mostani új értelmiség — amely a maga hite szerint nem szolgált rá arra az ellenszenvre, amely körülveszi — nem vétkezett-e valahol, valamikor az ő köztes helyzetéből adódóan? Midőn szakmaiságát képviselte, sohasem történt meg vele, hogy túllépett az egészséges és szükséges kompromisszumkészség határán? Vajon sosem kényszerült elvtelen alkalmazkodásra puszta önérdekből? Nem lehet tisztünk annak eldöntése, ez az értelmiség mikor és hol követte el a reábízatottakkal szemben a maga árulásait. Az ítélkezés nem is egészen emberi státuszát nem szeretnénk kisajátítani. Pusztán annak jelzéséig merészkedünk el, hogy a beosztás adta helyzeti előnyök felelősséget is rónak viselőjére, mégpedig azok iránti felelősséget, akiknek életébe, mindennapjaiba akár csak egyetlen döntésükkel is beleszólhattak. Amennyire türelmet és megértést kérhetünk tehát az egyik részről, ugyanannyira időszerű és a megbékéléshez bizonnyal közelebb vivő gesztus volna a másik részről az önvizsgálatra, önkorrekcióra, az önelszámolásra való hajlandóság.

47