Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Dobozi Eszter: Tíz körömmel (Izsák 1993-ban - III., befejező rész)
Apránként Juhász István és Mikus Sándor a megnyomorgatott gazdarétegnek a fiai közül valók. Ok már nem egészen kisgyermekként élték át a vészterhes időket. Vannak eleven emlékeik szüleik üldöztetéséről. A harmincas éveikben járók azonban közvetlenül nem ismerik a múltnak ezt az ötvenes évekre, a hatvanas évek elejére eső időszakát. Aki épp ez idő tájt született, vagy három-négyéves kisgyerek volt, ha hordoz is magában valamit a megpróbáltatások éveiből, csak halovány képei lehetnek. A részletek elmosódtak, ám a félelem hangulata megmaradt. Tudjuk, a szülő szorongása, nyugtalansága átragad a kicsiny gyermekre könnyen. Az anyával szimbiózisban élő csecsemő is reagál a testi-lelki jólét biztosítékául szolgáló asszonynak hangulati változásaira. Amit a szülők szorongásból, létbizonytalanságból fölhalmoztak magukban, annak ott kell lennie lerakódva a fiak-leányok idegeiben, zsige- reiben, mélytudatában. Másként hogyan is volna érthető az a magatartás, az a szemlélet, amellyel a vidékiség szorításában ott maradt mai harmincasok végigélték a puha diktatúrának nevezett korszak évtizedeit, vagy ahogyan a körülöttük lezajló folyamatokra napjainkban tekintenek. Picikét mi mindig tudtuk ám, meg éreztük, hogy nem az a valóság, amit tanítottak. Hogy annak az ellentéte az igaz. Ez végig így volt bennünk. Hogy honnan? A nagyapám is mondott ezt-azt. És én jobban hittem őneki. Nem sokszor beszélt a történtekről, ó, csak nagyon ritkán került ilyesmire sor. Emlékszem, csak ha mi zúgolódtunk. Olyankor mindig mondta, milyen más lenne, ha megvolna a fold. És hát igazságtalanságokkal mi magunk is találkoztunk nap mint nap. Láttuk, hogy minket nem az illet meg, mint másokat. De belenyugodtunk. Nem is foglalkoztunk mi ilyesmivel. Jól van, őneki ez jár, minekünk meg emez. Csák úgy mostanában gondoltam abba bele, hogy milyen hatalmas hátrányokat szenvedtünk mi el. Biztos vagyok benne, hogy nem itt tartanánk. A nagyapánk is a háború után milyen gyorsan, pár év alatt összekapta magát. Élelmes volt. Törekvő. Szőlőt telepített, almást. A maga fejével gondolkodott. Mi meg bele voltunk törődve, hogy itt ez a tsz, mindenki ebben van benne. Megmondták, mit köll csinálni, és tette mindenki a dolgát. Valahol azért mélyen éreztem, hogy meist kellene, változtatni kellene, csak nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Merre indulják?Még nem voltam nős, majdnem elmentem én is Németországba, mint a barátom. Az akkori NDK-ba. Már megvolt hozzá minden papír. De lekéstem a vonatot. Ezt mondtam mindenkinek. Úgy döntöttem, hogy maradok. Nem vágyom el innen ma sem. Külföldre semmiképpen. K. Szabó Imre, aki ezt a vallomást a magnómra mondta, mezőgazdasági gépszerelő, tanult szakmáját tekintve. A legutóbbi időkig a tsz gépműhelyében dolgozott. Amikor azonban a szövetkezetnek ez az ágazata válságba került, a legelsők között vált meg állásától. Előbb a szülők által részesművelésre vállalt szőlők megmunkálásából próbálta fenntartani családját. Majd bátyja vállalkozásában kötött ki, aki központifűtés-szerelő. Ottani munkája mellett a tsz-től bérelt földön gazdálkodik. Gabonát, szőlőt, almát termeszt. Állatokat tart. Napi 16 órát dolgozik. De a szőlőben, az almásban telnek a hétvégék is. Másként, mondja, nem lehet a színvonalat tartani. A házat is a majdhogynem erőn felül végzett munkajövedelméből építette föl, amelyben ma laknak feleségével, három gyermekükkel. Úgy gondolja, ez az egyetlen, a ház, amire az életében büszke lehet. Most azon töpreng, miként önállósíthatná magát a leghamarabb. Várja, hogy kimérjék a tsz-ből járó részaránytulajdonát, de várja a kárpótlás megkezdését is. Szülei hajdani földjei ugyanis az állami gazdaság területére esnek. Onnan szeretnének vásárolni kárpótlási jegyükkel. 41
