Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Monostori Imre: „S egyszer csak: bennem lakott az Úr” (Németh László üdvösségharca)

érvényesülni, kiteljeseni. (Vő. Andre Gide. In: Európai utas. Bp. 1973, Magvető és Szépirod. 385.1. — Valamennyi további idézetünket az életműsorozat köteteiből vesszük.)

Az Emberi színjáték hőse, Boda Zoltán prédikációiban kapcsolódik össze először az emberi élet lényege s a vallás mibenléte, a metafizikán inneni Isten-képzet és hit, méghozzá oly módon, hogy mindezen fogalmak (illetőleg az ember, az emberiség létét tekintve életelvet és szellemi-érzelmi szükségletet jelentő súlyos erkölcsi kérdések) az „üdvösség ügy” (az „üdvösségharc”) szintetizáló rendszerében jelennek meg. A gide-i probléma párhuzama fut végig Boda Zoltán sorsán is, aki tragikus, de könnyű szívvel vállalt halála előtt megfogalmazza az egyik legfontosabb Németh László-i intelmet: „Imádkozni lehet együtt, üdvözülni azonban mindenkinek magának kell.” Azaz: az élet erkölcsi erőfeszítések láncolata, az embernek önmagának kell műalkotássá válnia (miként a Gide-esszében ezt megfogalmazta). S ugyancsak ebben az első, igazából esszéregényben‘jelenik meg a protestáns Isten-motívum, amely azután végig ott bujkál az egész életműben. „Az emberben nő a teremtés - fejtegeti Boda Zoltán —, s az isten őbenne lakik. Századok vitatkoztak rajta, Isten kegyelme üdvözít-e, vagy a mi magunk jóra való akarata. De mi az Isten kegyelme, ha nem a mi jóakaratunk? Van-e más tudomásunk Istenről, mint az öröm, amellyel jóra kényszerít?” (Emberi színjáték. 574-575.1.) Néhány évvel később az Ember és szerep írása közben Németh László felidézvén az Emberi színjátékot, voltaképpen létrehozó lelkiállapotát, a következőket úja: „az ember nagyobb ösztönei nem vezethetők le az élet kétszerkettőjéből; a társadalomban élünk, de lelkünk köldök- zsinórja kifelé vezet; az üdvösség a mi magunk ügye, életünkben dől el, s életünk fölötti erőkkel szemben.” (Homályból homályba. I.k.360.1.) Ez a megfogalmazás éppúgy bekerülhetett volna a Gide-tanulmányba is, mint Boda Zoltán próféciái sorába; bizonyítván, hogy az üdvösségügy vonatkozásában mily erőteljesen egynemű és koherens a húszas évek végén és a harmincas évek elején a költő, az esszéista és a regényt vagy éppen önéletrajzot író Németh László világképe.

Németh László protestantizmusa, pontosabban: reformátussága sajátos: „elhívás nélküli” vallásos állapot. O nemcsak származáséi, de lelki alkata szerint is református, ami egyben a predestináció vallását és elfogadását, sőt az e szerinti életélést is jelenti. (E protestáns lelkiállapot személyes történetszociológiai háttere abban rejlik, hogy Németh László a régi történeti református magyarságot tekinti az „igazi magyarság”, ha úgy tetszik, a „mély magyarság” megtestesítőjének, következésképpen erre alapozza az ő harmadik oldal — és nem „harmadik út”! — fogalmával jelölhető társadalomátalakító jövőképét is.) Mint oly sok más vonatkozásban, e tekintetben is kézzelfogható ösztönzést kap a régi görögök világképétől. Walter Ottó, a jeles valláskutató történész könyve nyomán - reformátusságának egyetemes érvényű előzményét is keresve — azt fejtegeti, hogy a görög felfogás szerint az „egész embertermészet az isten közege. Benne van az isten.” S az emberi nemesség itt nem rákény- szerített magaviselet, hanem életérzés. (San Remo-i napló. [1935]. In: Európai utas. 726.1.) A protestáns istenérzet — fejtegeti ugyanitt — azonban nem ünnepélyes, nem emelkedett (mint a görögöknél), hanem állandó, mindennapian természetes. „Bennünk működő terv ez az isteni zászló, amelyet végig kell vinni az életen. Ahogy van a fának és testnek növésterve [...], van egy üdvösség-féle lelki legtöbb is, amely az Isten erejével él az emberben A protestantizmus vívmánya: „Isten és ember közt a közvetlen út.” (I.m. 729. és 730.1.)

A zászló motívuma, évek, évtizedek múlva is fel-felbukkan Németh László esszéiben, jelezvén egyben e metafora különleges fontosságát az író életében és műveiben. A protestáns magatartás és életút lényege ugyanis nem más, mint ennek a

33