Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)
eligazító — múltba. Tulajdonképpen az egyetlen örökségünkbe, mely még megmaradt. Meddig? Akik ébren tartották Csé értelmét vagy kedvesek voltak szívének, azokról többször, néha bővebben is írt. Változó műfajokban vagy váratlan szövegkörnyezetben bukkan fel nevük, példájuk, tanításuk. így találkozunk, egyáltalán nem véletlenül a remek Dickens napló-ban Wesselényi Miklós barátjával és eszmetársával, az észak-amerikai utazó és naplóíró Bölöni Farkas Sándorral. Az arcképet, jellemrajzot mintha acéltűvel metszették volna rézlemezre: „Több nyelven olvasó, urbánus székely, szenvedélyes könyvgyűjtő, szemérmes” — ezt eddig akár Csé önjellemzéseként is vehetjük, a folytatást csak részben, „önemésztő nebáncsvirág s erkölcsi maximalista, aki nem tud kivergődni a taposómalomból, és folyton sebzi a fennkölt hivatás s az áporodott, krajcáros hivatal közti különbség. Kompenzáló, gőgös érzékenysége az imádott Rousseau hatása alatt befelé gennyedt s megmérgezte kedélyét”. Vajon pusztán a lelki alkatról, a szellemi determinációkról, Bölöni Farkas fiatalkori irodalmi csalódásairól, a kezdeti lelkendezés után lelohadó Kazinczyról — hol van az erdélyi Schiller? — van szó? Az arcképfestő érzékelteti, hogy többről. A helyzetről, a történelmi adottságok elnyomorító hatásáról, az idegen, az osztrák elnyomóknak kiszolgáltatott, visszamaradt Erdélyről. Igazolás Bölöni Farkas 1835-1836-os Naplótöredék ben. Az elnyo- mottság is táplálta örökös sérelmezettségét, önemésztődése mögött az üldözési mániát. Az erdélyi magyarság nemzetjellemtanának egyik vonásáról beszélek, a másoknál is megfigyelhetőről. Wesselényi Miklósból, aki rettenthetetlen, gyakran a meggondolatlanságig vakmerő, erdélyi nagyúr volt, s nem alantas beosztású unitárius székely kistisztviselő Bécs szolgálatában, hiányzott a félsztudat, noha a titkos policáj végigspionkodta mind őt, mind a barátait; üldözték, kihajszolták Erdélyből, bebörtönözték, kényszerlakhelyre száműzték. Csé egyik levelében, drámám szegélyére, bővebben ír Wesselényiről. De amit ott megfogalmazott, még nem a teljes igazság. A nyilvánosságnak címezve mondanivalóját, teljesebben láttatja a zsibói nagyúr korszakos történelmi szerepét: „Erdélynek jutott az a szomorú kiváltság, hogy az első magyar nemzetiségi politikus anyja legyen. Mikor Széchenyi fölfedezte a hitelt, Eötvös a mintabörtönöket, s Kossuth a népies diktatúrát, Wesselényi fölfedezte a nemzetiségi kérdést. Nem Erdélyben, s nem a pályája delelőjén. Az országgyűlési fény és saját hangja sokáig eltakarta az örvényt. A vak előtt az idegen földön nyílt ki e félelmes világ. Graefenbergben kezeltette magát, itt találkozott a nagyszláv és dákoromán eszme munkásaival. Akkor még csak a szabadelvűség vértanúja volt, nem titkolóztak előtte. A vak ember megrettenve tért haza, látomások kínozták... Ebből a látomásból született a prófétai Szózat.” Erről a megvilágosodásról szólt drámám, s az, aki a mai közép-kelet-európai térségünk százszor tragikus zűrzavarainak mély okát és gyökérzetét keresi, olvassa újra ezt a százötven éves, magyar nemesi liberális szemléletű politológiai röpiratot: levegősen szedett, kis alakú lapjain már dörögnek, süvítenek a ma pusztító fegyverek és eszmék. Wesselényi barátja, Jósika Miklós, a reformkori nemzeti irodalmunkban műfajt, a történelmi regényt honosító hőse is helyet kap Csé erdélyi Pantheonjában, kevésbé ismert szerepkörben, brüsszeli emigránsként. „Az volt a dolga, hogy Magyarországot állandó rovattá tegye a francia, belga, angol, olasz és német sajtóban, hazulról szerzett hírekkel táplálja a külföldi lapokat. Ha csakugyan nem süllyedt el végképpen a magyar kérdés, akkor legyen is mindenki orra előtt.” 24
