Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)

történelmi távlatba helyezett emberi sors, egy tragikus végű erdélyi fejedelem egyenes vagy oldalági leszármazottja, akivel nemcsak egy családtörténet ér véget, hanem tulajdonképpen maga a fejedelemkori Erdély is, mely iránt Csé-t átlengi a keserű sokat tudással átjárt nosztalgikus melankólia: „Őseim egykor mind / a fejedelmek hű szolgái / szekéren, szószéken és nyeregben / hogy szablyák élén ne merüljön vér alá / az ingatag erdélyi bástya.” így a Téli virágének-ben.

Az a bizonyos „aranykor” — vajon a benne élőknek is az volt? — mindössze tizenhat évig tartott. Az, mely fölött Bethlen Gábor korán vénülő, jóságos, olajbarna arca világított, de a lélek egyensúlyáért erre kellett emlékezni, a csattogó hattyús lobogókra és dicsőségre, feledvén, miként adózott a félfüggetlen állam a szultánnak.

Előtte, utána mennyi borzalom: az erdélyi naplementékbe mindig beleloccsant egy tál embervér. Figyelj, barátom, Csé képalkotó képzeletéről beszélek: „Görög módra éltek az erdélyiek.” S a görögök? Róluk kötetnyi ragyogó tanulmányt írt, az anyai ágból „görög családfát” is kreált. Merész dolog összekeverni Rhodopé tájait a Maros-völggyel, a Báthoiykat az Atridákkal... Am a sorsszerű valahol összeér.

Csé-nek rendkívül izmos volt a történeti érzéke. A színes tájélmények mellett, melyeket metszetekben, városképekben, pillanatfelvételekben villantott fel, néha gyöngysorba fűzött, fontosabbak a világképébe kacsosodott, történelmi azonosság- tudatot tápláló hagyományok. írásait átjárta, a hol nevelőszülejének, hol dajkájának nevezett szülőföld nyílt, őszinte, toleráns, emberséges szelleme, az a humanizmus, mely, ahogy benne élt, a valóságban sohasem lehetett, már csak a történelem szeszélyei és az emberi természet szerint sem. Egy eszme élt, testálódott át a legjob- bakban, Csé-ig, s még tovább, máig. Eszembe jut, hogy a svájci Sionban tartott magyar ökumenikus találkozón, a protestáns és katolikus együttélésről, szépen és meggyőzően épp Erdély múltjával érvelt, ahol népnevelő s nem vércsapoló szenvedéllyel éltek egymás mellett a felekezetek.

Igen is, nem is: közben kölcsönösen vádaskodva, egymást okolták a török megszállásért, ám tették ezt, vaskos gorombaságokat vágva egymás fejéhez máig példaként szolgáló ízes nyelven. Megmerevedve egyetlen vallás sem türelmes. Erdélyben sem volt az, még hittestvéreikkel szemben sem. Protestáns oldalon, Csé-t kálvinistának keresztelték, a keserű példa Apáczai, Tótfalusi Kis Miklós vesszőfutása. Mindketten az ortodoxia áldozatai voltak. Csé nyitott volt, kritikai beállítottságú, tárgyilagos hajlamú, nem kívánta összetéveszteni azt, ami volt, azzal ami jó lett volna, ha úgy lett volna. „Hadd említsek én is valakit, erdélyi önkritikával, akinek nevétől mindig borsódzom erdélyi létemre, Géléi Katona, az udvari pap” — mondotta Sütő András Kálvin-drámája körüli kerekasztal-beszélgetésben. „Aki semmivel nem jobb, mint a XIV.Lajos jezsuita gyóntatója, aki megsúgja viszont azt, hogy La Rochelle-ben ki kell irtani a protestánsokat. Szóval azt akarom mondani neked, hogy a reformáció eltorzulásánál óriási szerepet játszott az, hogy a 16. század világ- politikai küzdelmében az egész hitújítást felhasználták, a buzogány és a kard felhasználta.” Előbb pedig, még nagyobb határozottsággal — ezek a feltétlen érvényességű kijelentései engem egy kicsit mindég zavarba hoztak, kedves barátom, László, s tűnődésre késztettek — „valóban, a reformációnak csak az első 25-30 esztendeje volt szabad... János Zsimond halála után már nem az... szóval addig nyitott és utána már nem az.” Ez megint egy kicsit szivárványos történelemszemlélet — erdélyiként, sőt székelyként, Erdélyből nézve, de toleráns módon tiszteljünk minden, akár árnyalataiban is eltérő véleményt.

Nem tudom, kedves barátom, hogy Csé írásaiban lapozván, felfigyeltél-e egyik ismétlődőjelzőjére: Jófajta”. Néha így: ,jó féle”. A nyitott értelmű, emberséges emberekre használja, magyarokra és idegenekre, a másik gondjára-bajára figyelőkre, a segítőkészekre, akik lehetőleg legyenek illemtudók és... szemérmesek is. A kifeje22