Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)
helye. Magyarország, s ezen belül Budapest, melyre annyi kemény mondatot vesztegetett, ahol harminc évig lakott, dolgozott, barátokat és könyveket gyűjtött, ellenfeleket is — volt a „külhaza”. A több mint három évtizeden át oltalmat és munkát adó London volt a „második otthon”, némileg osztozkodva a bebarangolt Európa tucatnyi más városával. Mint másutt írta, London volt a „póthazai fészek”, a székely népballadák hangsúlyával az „utolsó sziklavár”. A fővároson kívül másutt tartósan nem is élt Angliában, noha bejárta ódon püspöki városait. Csé nem Erdélyben született. Nem is Rétságon, miként az Irodalmi Lexikon „tájékoztat”, hanem Budapesten. Miként Németh László nem vált azáltal erdélyivé, hogy Nagybányán született, Csé ízig-vérig erdélyi volt születési helye ellenére. Pán hónapos korában került le Kolozsvárra. Az „emberszabású városokról”, köztük Kolozsvárról sokszor, többször is írt. Városkötődését érintettem egyik tanulmányomban —A torlasz ellentétes oldalán —, melyet te is ismersz. A kérdés külön tanulmányt érdemelne. Homoródfürdőn keresztelték, gyerekkorát töltötte a „képzelet hegyei közé rejtett várban”, tizenhárom, személyisége és jellemfejlődése szempontjából elhatározó évet. Az ember holtig gyerekkorának adósa. Transsylvániát egy személyes mitológia tenyészalakjaként vallotta és vállalta szülőföldjének. Valójában lokálpatrióta világpolgár volt. Gyerekként sok helyen megfordult Brassó és a Királyhágó közt. A tájegységet, érzésem szerint úgy „látta”, mintha egy ódon térkép lett volna előtte, valamikori tizenhat megyéjével, a csatatereken két egymásra fektetett karddal, két kalapáccsal a sóaknáknál és ércbányáknál, a fürdőhelyeken — megfordult itt, a szomszédságba is, Élőpatakon — kétfülű tek- nővel. Csé Erdélyében kószálva gyakran a mesék, az azokat görgető képzelet világába merülünk. Azok törnek fel belőle, az emlékek hajszálcsövein. Erős vizuális emlékezőtehetsége, s meglehetősen élénk képzelete volt. A szemén át szívódtak fel az évek, évtizedek múlva vissza- és kivetített képek, így a súlykolószékek mellett szorgoskodó, feltúrt szoknyájú asszonyok, a sokat emlegetett, még a Szajnával is rokonított Szamosban... De hányszor vajákolja fel a csibukozva latin szótárt böngészgető öreg örmény varázslót, kisgyerekkori mindenesét, a hol almafában lakó, hol a padlás ablakában lapuló, hol a háztető gerincén lovaglóülésben körülkémlelő Kicsi Ferencz — így, cz-vel — Doktort. „Kísértetek és csodák közt éltem.” A gyermekkor csodái közt. Van egy háború után írt meséje, melyben arra kéri a Doktort, akit egy kéményomlás otthon rekesztett, hogy miután személyesen nem mehet, küldené el maga helyett Párizsba, immár a felnőtthöz lányát, Jácintot. Az őztekintetű lány, ezért mese a mese, nagyon messziről indul, kanyargósán, hosszan utazik, végezetül csak egy kegyelmi pillanatra tűnik fel a chartres-i katedrálisban. A történet némileg szürrealista, lehet értelmezni. Jácint a fel nem támasztható gyerekkor üzenete. Mint magad is érzékelhetted, kedves László, Csé egész írásos műve úgy is felfogható, mint hol nyílt, hol burkolt, hol rejtett életrajz. Rengeteg szilánk, töredék, részlet, tömb van benne, mely csupa áttétel nélküli vagy áttételes személyes emlék. Megélt, átélt dolgok visszaverődései. A dekódolás egyik eszköze a szülőföldként asszimilált Erdély. Valós alakok is maródtak emlékezetének lemezére. Akár egy időtlenné merevedett fényképfelvételen, úgy ül a kolozsvári kávéház sarokasztalánál a szivarozgató, őszülő kecskeszakállas „fejedelem”. A vastag angol zakóba öltözött Barcsay Domokossal, Bánffyhunyad képviselőjével a millenneumi parlamentben, többször találkozunk. Jelképpé nő. Annak jelképévé, hogy minden elmúlik, illetve elmúlt. Az utolsó felidézésben immár nemcsak egy gyermekkorból bebólintó árny, hanem 21
