Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Weöres Sándor: Tűzkút (Domokos Mátyás sorozata)

rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé.

A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: „Mi jut nekem? Miről maradok le?” Ezért egész élete törtető hajszában telik. Jobb, ha lényéből ez sugárzik: „Mit tudok adni?” Az ilyennek gondtalan, nyugodt, józan munkája folyton gyümölcsözik, jut belőle másnak is, magának is bőven; csekélység, amit adni tud, de az a csekélység folyton megsokszorozva tér őhozzá és másokhoz. Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnának örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk aszkézisre, mint a boldog szeretőknek. Lehet, hogy neked hihetetlen és riasztó, de mind többünkben megtörténik ez a copernicusi fordulat; a jelenkor méhében ez az embryo szunnyad, csak abortus ne történjék: sokat táncoltatják az anyát.

Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rámfogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

De hát a Tűzkút éppen ezt a Köszöntő-1 jellemző, kihívó nyíltsággal és erkölcsi bátorsággal néz szembe a korral. Mindenekelőtt a történelem folyamatainak brutálisan őszinte, s mindenfajta politikai-ideológiai hamistudatot borzoló megnevezése révén. Ezt summázta a kötet záródarabja, a Nehéz óra:

,A sötét jóslatok kora elmúlt: a Történelmi Tél itt fütyül immár.

Az ember, tagjaiban öngyilkos hatalommal, vérében méreggel, fejében őrülettel, mint veszett kutya: nem tudni mily végzetre jut.

Ha új pusztító-eszközeivel végigboronéd népein: eljut a kerék és tűz elvesztőig, a beszéd élfeledtéig, a négykézlábig.

Megmenekül, ha millióféle mindenáron-akarás, kukac-nyüzsgése helyett, mielőtt a külső világban sürögve-forogva intézkedik: előbb felméri és rendezi benső világát.

A megismert és rendezett bensők túlnőnek egyéni mohóságaikon, egymással összeférnek, külső világukat is harmonikussá alakítják.

Ez az egyetlen járható út. A történelem eddigi véres sodra, bármennyi szépséget és fenséget hordott magában: immár a közös halál; vagy még rosszabb: tovább-vergődés folyton embertelenebb leszűkülésben.

De ma olyik bölcsőben tüz-csecsemő ring, isteni hozománnyal, amilyenről alig álmodunk.

Miképpen a most-elmúlt korszakban feltárták az anyagi világ rejtett erőit: ők elkezdik feltárni a benső, testtelen hatalmakat.

E kisdedek kezében az ész lámpása nem uralkodik, hanem szolgál: átsüti a tudatalatti élet-erőket, s a tudat feletti szellem-erőket, megmutatja és munkába fogja sorban.

A múltbeli ember mindig másokat hódított meg; de - ó, rezgő reménység! - a jövőbeli meghódítja önmagát, ezért a sors maga meghódol előtte és a csillagok.”

Közbevetőleg: kikívánkozik a megjegyzés, hogy e versek születése óta eltelt emberöltő betűszerint igazolta a költő ítéletének sültrealizmusát a történelemről, amelynek a menetéről — örök körforgásáról — vallott alapmeggyőződését az Átváltozások ciklus Történelem című szonettje így foglalta össze:

79