Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5. szám - Németh István: Hét szózat

két” ezen a szinten. íme az idézet, szóról szóra, ahogy az a robogó buszban elhangzott:

— Az anyjába a jó istent. Uszlovno! Érted?... kinyír egy embert és uszlovnót kap. Jó, piás volt. De az anyjába a jó istent, amaz három árvát hagyott maga után. Mi lesz azokkal? Majd az lesz velük, hogy az anyjuk elkurvul. Es mindez a nép nevében, picsku materinu... Vagy amaz a múltkori is, tudod, aki hét évet kapott. Leült belőle kettőt, cile-mile, jó fiú lett, jött az amnesztia, két év múlva már kint vigyorgott. Csiszt poszao. Jebes pravdu.

A közöny csöndje

Vannak kikívánkozó mondandóim, amelyeknek sehogy se tudok formát adni, úgynevezett témáim, amelyek, mint a csíkhal, minduntalan kicsúsznak a kezemből. Boldogok az írók, akik nem élnek át hasonló gyötrelmeket. Akiknek minden a kezükre áll, akikből ömlik a szó, akiket sosem fog el a kétségbeesés, akik minden leírt szavukat fontosnak tartanak. Eég túljutottam ezen a boldog állapoton. Most már ott tartok, hogy nem érdemes írni, mert úgy nem érdemes, hogy az ember folyton csak mellé lő, sohasem talál célba, de már abban se hiszek, hogy ha mégis célba találnék, az olvasó, az elernyedt szurkolótábor ezt észrevenné, talpra szökne, s izgalmas várakozásokkal töltődne föl. Az az igazság, hogy nincs is szurkolótáborunk. Nem is lehet egy ilyen harmadik ligás csapatnak, mint a miénk. A szurkolóközönség a szép gólokat, a telitalálatokat kedveli, mi viszont leginkább a kapu mellé lövünk. Zokon ne vegyék csapattársaim, folytatom, ahogy elkezdtem: egyes szám első személyben.

Egy kis faluban jártam megint, százkilencven válogatott szurkoló előtt léptem föl, komoly, érett férfiak és nők előtt, a legfiatalabb is rég túljutott a negyvenen, s már ő is nagyapa volt, miként mindnyájan, mind a százkilencvenen nagyapák és nagyanyák voltak, bölcs, megfontolt férfiak s még mindig rátarti őszülő vagy teljesen ősz menyecskék, szelíd özvegyek. Fehér terített asztallal vártak, az asztalokon, a hangulat ünnepélyességét emelendő, gyertyák égtek, az igazi fény azonban a mennyezet fluoreszcens csöveiből áradt, olyan volt a hodályszerű terem mennyezete, mint egy fejtetővel alálógó röptéri kifutópálya, ezt a ridegséget ellensúlyozták valamelyest az égő gyertyák, hát itt, ebben az ünnepélyessé erőltetett környezetben kellett ,/ellépnem”, elmondani valamit azoknak, akikhez nem nagyon szólnak már, akik bárhol állnak meg vagy ülnek le, valakinek sose jó, hogy épp ott álltak meg vagy ültek le, mert ezeknek a valakiknek ők mindig az útjukban vannak.

Ki tartja számon az élet és a társadalom peremére szorult idős embereket? Ez a súlyos kérdés lógott a levegőben a fehér asztalok fölött kimondatlanul is. De nem sokáig maradt kimondatlan. A százkilencven egybegyűlt közül - a kis falu minden épkézláb koros vagy korosodó embere jelen volt — némi biztatgatás, bátorítás után szólásra emelkedett egy, megmondta a nevét, egykori foglalkozását, aztán pedig igen körülményesen, mint akit egész életén át a köntörfalazásra oktattak volna, előadta sérelmét, amelyet végül is úgy fogalmazott meg, illetve megfogalmazásából úgy lehetett kihámozni, hogy ez nem csupán az ő egyéni sérelme, hanem közös, kollektív sérelem, mindnyájuké, akik itt ma este egybegyűltek.

9