Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Gál Sándor: Kalandozások az időben
Gál Sándor Kalandozások az időben H A napok rendje etek óta semmi! Csak a gyakori lélegzetkihagyások - az írás hiánya. Több, mint harminc éve, hogy ha egyebet nem, de néhány hevenyészett mondatot naponta leírtam, amelyből volt, ami megérett arra, hogy újragondolva és újrafogalmazva valamivé — verssé, prózává - váljék, másik része pedig elillant, semmivé lett — a hétköznapok törvénye szerint. A napoknak megvolt a maguk rendje. Igaz, hogy ez a „rend” sajátosan tágas volt, belefértek a „kihagyások” is, amelyek ugyan egy-két pillanatnyi lelkiismeretfur- dalást okoztak, de többet alig. Mert a mai nap mulasztása a holnappal kiegyenlítődött. így az egymásbaszakadó időben az átlagteljesítmény — legalábbis annak mennyiségi része — folyamatos volt. Épült valami, amiről gyengébb pillanataimban azt hittem — az ember fiatalon nemcsak naiv, de hiszékeny és gyarló is —, hogy egy szőkébb vagy tágabb közösség számára valami módon fontos lehet. Ez az egykori hit vagy gyarlóság mára elkopott, elvékonyodott, miként tavasszal a tó jege, s inkább látom a cselekvés hiábavalóságát, mint a változtatás valós lehetőségét. De ez más irány, s most nem is erről van szó, bár a kettőt elválasztani alig is lehet. Nem lehet, tehát nem is érdemes. Vagy: ki tudja? Persze! A napok rendje! A koránkelő ember tudja, hogy vannak pillanatok, amikor még belenézhet a távoli — vagy közeli? — napba. A hajnal és a reggel csodájába; abba a varázslatba, amely a horizontot is megremegteti — odakint. Aztán — idebent — a növekvő világosságban életre kelnek a holtnak-vélt tárgyak. Helyére kerül a teásbögre, a szék, a könyvespolc, a képek a falon — csupa grafika — s az íróasztal is... Szóval befelé és kifelé egyaránt tágul az a mindenség, amit létezésünk környezeteként élünk meg. És ahogy ráeveztünk a délelőttök lassú hullámverésű víztükrére, megelevenedtek a tegnap félbehagyott mondatok, gondolatok. Ilyenkor aztán az ember odaült — a pohár kávét maga elé téve — az íróasztalhoz, s tette, amit hite és meggyőződése szerint tennie kellett. Nem volt ez sok, de ha egy arasznyit is előbbre jutott, akkor már az a nap a semminél többet jelentett. Adott egy jó mondatot, amire érdemes volt emlékezni, egy használható metaforát, egy jól összecsengő rímpárt... Valami történt, s úgy történt meg, hogy ami nem volt, az létezővé vált, újramondhatóvá, továbbformálhatóvá. S ennek az egésznek a kiterjedése és ritmusa valamiféle biztonságot adott a holnapi és a holnaputáni újrakezdéshez. Olyan biztonságot, amely elvezetett a személyestől az általánosig — ha úgy tetszik, a társadalomig, a közösségig, hazáig. Mostanra azonban a délelőttök biztonsága veszendővé vált; az általános valóságban nincsen megbízható értékrend, nincsenek megvalósítható célok; szellemi erózió elsodorja a cselekvésre való hajlandóságot és szándékot is. 25
