Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Hatvanöt éve született Zám Tibor - Dobozi Eszter: Tíz körömmel, (szociográfia, I. rész)
Őszi vasárnap van, mikor egyik alkalommal jókor reggel érkezem. Látni volna jó, letapogatni, hogy e falak, kovácsoltvas kerítések, szépen rendben tartott kertek virágágyásai, lombjai, bukszusai mögött meghúzódva az emberek mint ápol- gatják legbelső lényegüket. Gondot viselnek-e arra, ami a szorgos munka, a mindennapi élet közegén túlemel, ami a lélek dolga? A harangszó csaknem egyszerre két irányból, két felekezet, katolikusok és reformátusok részéről is hívogatja híveit a vasárnapi szertartásra. Gyallai Gáborral találkozom össze. Mint jó ismerősét köszönt. (A Gazdakör egyik legidősebb tagjaként mutatták be nemrég, s mint olyan sikeres hajdani gazdát, akinek a faluban legkorábban, már a háború előtt is volt személygépkocsija.) Nem lehet oly sietős a dolgom, hogy egy kávéra be ne térhetnék a társaságában, mondja. És megtudom tőle, hogy éppen römipartira készül. Látom, jönnek is nemsokára, gyülekeznek a szokásos vasárnap délelőtti játékhoz a partnerei. Délután pedig futballmeccs lesz. Onnan se maradhatnak el. De mindeközben szó esik a szőlőtermésről, mustfokokról, szőlőárakról is. „Nem jártunk rosszul” — summázza az idei tapasztalatokat. Innen előbb a katolikus templomhoz, majd a reformátushoz vezet az utam. Hogy a két felekezet közül melyik a népesebb, annak megítélése attól függ, hogy éppen kitől kérdezősködöm. Ha református az illető, természetesen a reformátusokat, ha katolikus, a katolikusokat gondolja többnek. A misére mindenesetre számlálatlanul érkeznek az emberek. Ki kerékpáron, ki autón. Gyalogosan csak alig. A templom kertjében százig is eljutok, míg számolom a láncokkal, lakatokkal lezárt kerékpárokat. Öreg roncsok és frissen mázolt, felújítottak egyaránt vannak közöttük, de igazán a divatnak hódoló, sportos csak kevés. Tucatnyi a személygépkocsik száma. Köztük nem egy márkás nyugati típus. Benn szabad hely már sehol, állnak a falak mentén, az ajtóban is. A pólyás babától az aggastyánig minden korosztályból előfordulnak a szertartás résztvevői. Jöttek házaspárok gyerekkel, gyerek nélkül. Anyukák és nagymamák a kisiskolással. A hívők seregletének zömét azonban az idős asszonyok és az iskolás korú fiatalok teszik ki. Meglepő, hogy összességében mennyivel több a nő itt, mint a férfi. Azért, mert a nők rendszerint túlélik a férjüket? Vagy mert Istennel való kapcsolatuk ápolása asszonyi kötelesség elsősorban? Az égi szféra könnyebben felnyílik a női természetnek, mint a férfiénak? Máskülönben a szertartás a megfáradtakról, idősekről és beteg emberekről való megemlékezés jegyében és értük zajlik. Meglepetve tapasztalom, a mise keretébe beleférnek a világiak szolgáltatásai is. Verset mondanak, igét olvasnak, énekelnek — gyerekek, sőt a felnőttek közül is. S akik hallgatják: van, aki sír, van, aki felragyog. A szomszéd városba elszármazott tanárnő tűnik fel a református templom ajtajában toporgók között. Kislányát vezeti kézen fogva. A futó beszélgetésből hamarosan kiderül, épp jókor, társaságukban lépve be a templom 200 éves falai közé, talán nem tűnhetek illetéktelen betolakodónak a gyülekezetben — ámbár magam is református volnék. A családjuknak, rokonságuknak fenntartott padban kapok hát helyet én is. Klárától értesülök, hogy itt mindenkinek kijelölt helye van, s bizony könnyen rendreutasításban lehet része annak, aki a bevett ülésrendet figyelmen kívül hagyja. Hogy így van, láthatom a felénk forduló arcokból. Itt mindenki mindenkit ismer. Mindenki mindenkit számon tart. Lehetne pedig válogatni az üresen maradt ülőhelyek között. Feleannyian sincsenek a vasárnapi istentiszteleten, mint a katolikus misén. A félig üres templom látványa nem töri meg a fiatal lelkésznőt, aki ezúttal igét hirdet. A szívhez és az értelemhez egyaránt szépen szólóan beszél. S nem lehet érdektelen a helybelieknek az aznapra választott textus 57
