Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Alföldy Jenő: A késleltetett rím (Bevezető Tóth Bálint és Marsall László költői estjén)
Alföldy Jenő A késleltetett rím Bevezető Tóth Bálint és Marsall László költői estjén M. ét-nyolc éve lehet, hogy Egy eljövendő mérkőzésre címmel ezt írta Tóth Bálint pályatársának, bajtársának és barátjának, Marsall Lászlónak: Várj egy kicsit, László. S meglátod, a dobogó felső fokán ott tolongunk mind, s a győzelem okán taps zúg, fergeteges, és felcsúszik a rúdra újra a címeres piros-fehér-zöld zászló. Ez a László-zászló rímpár — mely nem éppen újszerű lelemény, de amelyet, mint a virág—világ szavakat, megfelelő vershelyzetben trouvaille-értékűvé avathat a költő — meglehetős késleltetéssel csendül a vers végére érvén. Olyasféle kivárással, mégis a legjobbkor talál, mint Cyrano de Bergerac poénra bevitt döfése a maga verse végén. Jelképesnek érzem ezt a késleltetést. Jelképesnek mindenekelőtt azért, mert ilyen rangon aligha volt még hosszabb várakoztatással kötethez juttatott és díjazott költő kettejüknél: Tóth Bálintnál, Marsall Lászlónál. (Tóth Bálint negyvenéves első kötete, a Nehéz örökség megjelenésekor, Marsall harminchét, amikor a Vízjelekkel színre lép.) Jelképesnek érzem azért is, mert nemcsak a költőket pányvázta sokáig a történelem, hanem a címeres trikolór is meglehetős késlekedéssel röppent föl újra a magasba. S ott van-e már valóban - vagy ez is csak a látszat? Egy kiművelt Magyarország jelképe volna-e csakugyan, mely megbecsüli a szépet, a jót, igazat? Magához öleli végre a költőit, kik leghűségesebb fiai voltak? Akik azonnal ostort ragadtak, ha látták, hogy színes maszlagot csinálnak lobogónkból? A késlekedő rím most is időszerű: ha e két lírikus egy-egy új könyv kéziratát tenné a könyvkiadás asztalára, vajon mikor, hány olvasó számára hozzáférhetőn és milyen visszhanggal jelenne meg a verstelenítés éveiben? Ne feledjük: a verstelenítésnek nem a költők az igazi vesztesei. Tóth Bálint így látja ezt: Én nem a verset féltem a kortól, bármi törékeny, féltem a kort, s embert, azt, ki a versre süket. Ezek a sorok is arra intenek, hogy triumfálásra nincs okunk. 45
