Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Fried István: A dalra lelő és elnémuló ifjú Petőfi
Ami azonban mindezen túl és mindezeket magába foglalva kiváltképpen feltűnő, az az, hogy ebben a korai versben igen összetetten, egymástól elválaszthatatlanul, egymást szinte feltételezve, erősítve jelennek meg azok a motívumok, amelyek később önálló, egyedi versformát kapnak. Emellett olyan — az egész költői életmű számára jelentős — gondolatokat formál verssé Petőfi, mint (többek között) a költészet és a honra lelés kölcsönössége. Mivel kölcsönösségről szólhatunk, csak akkor és ott csendülhet föl a dal, ahol otthonra lel az éneklő. Ha a hegyről lezúduló vízár „víg hangokat danol”, ebben az idegenségben az ifjú ajkain néma csend honol; s ha megfordul a helyzet, a némaság, illetőleg a felcsendülő szó (ének) a másik szereplőnek jut osztályrészéül. Kis kitérőképpen említem meg, miképpen minősíti a Két vándort a Petőfi-kutatás, amely Horváth János nyomán jórészt Eötvös József Búcsújának vonzáskörében látja; a joggal mindmáig legtekintélyesebb magyar irodalomtörténész, aki nem mellékesen az eddig legjobb Petőfi-monográfia szerzője is, a „hagyományos stíl” inkább elmarasztaló, mint értékelő „díszítő jelző”-vel látja el versünket. Pándi Pál részben elfogadja Horváth János forrásmegjelölését, részben — a tőle megszokott módon — ideológiai (!) vitát kezdeményez, és a 30-as évek kevésbé csengő, de polgáriasabb, érzelmesebb „patriotizmusá”-t fedezi föl a versben (s ez nem csekély „teljesítmény!”). Horváth János megfontolásairól szólva, azt hiszem, hogy általában a korai Petőfi-lírát utalja az Eötvös és Bajza nevével jelzett, valóban érzelmes-hazafias költészetbe. Ami költeményünk szókincsét illeti, nem különben versformáját (jambu- sait), valóban tájékozódhatunk Eötvös felé, aki képviselte a följebb emlegetett lírai vonulatot, valamint a nem kevésbé érzelmes románcot. Ezt az emócióáradatot színezi át a Búcsúban a Kisfaludy Károly költészetére visszamutató allegorizálás, amelyet a kultikus-történeti helyek megidézése teljesít ki. A búcsú gesztusa kijelöli ennek a lírának hatókörét, meghatározza előadásmódját, kialakítja fogalomkincsét: Isten veled, hazám, hátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek (...) Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar... Csakhogy Petőfi a Két vándorban nem ezekből a rekvizitumokból építkezik. Eötvös hangsúlyozottan érzelmi viszonyulása, személyes búcsúja aligha fogható egybe a Petőfi által a tájat és a személyiséget ellentétei ellenére is egylényegűnek mutató felfogással. Eötvös elszakad a hazától, amely völgy és hegy, Rákos szent határa (tehát: történelem, szakralitás) és sivár jelen (hallgatás). Petőfi versében a patak hona nem a fiúé, és a fiú hona nem a pataké, a „két vándor” másutt van otthon, ám egyik hon sem a történelemtől megszentelt, nem a múlt emlékétől átérzelmesített. Eötvös megnevezéseivel (hazám, Rákosnak szent határa) konkrétabb, így a búcsú pontosan meghatározható helyzetben csendülhet föl. Petőfi költeményének jelen ideje a mozgási, az akusztikai és az érzelmi tényezők egybejátszatásának versszervező erejével elvontabb szférába emeli (legalábbis látszólag) a Két vándort. Itt a csüggedtségnek és az örömnek a néma csend és a víg hang a megjelenési formája, amely egyben a vers (a dal) elnémulását és feltámadását is jelzi. Ezen a ponton válik el a Két vándor Eötvös Búcsújától. Hiszen a Petőfi-lírának külső feltételrendszeréről van szó (látszólag), de ez a külsőség bensőségessé válik. A látható és a hallható nem egyszerűen összefügg, hanem együtt, egymást kiegészítő, egymásra utaló, egymásból fakadó módon kaphat csak szöveges formát (azaz lehet verssé). Márpedig a Két vándor a dalra fakadás feltételeiről szól, arról nevezetesen, hogy a dal a /ionban zeng 30
