Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - Kerék Imre: Mintha az ős szemével; Novgorod; Sapphicus; Oscar Kokoschka; Téli táj (versek), Műhelynapló
Úgy érzem, idézett nagyjaink hite, lelkesedése minta értékű lehet számunkra gyarló tevékenységünk, kétségeink, esetleges kudarcaink közepette. Küzdelemre és kitartásra sarkall, megnyugvást és erőt ad. * * * Elaprózza magát, kár érte — hallani időnként esztéta berkekben olyan kiváló költőinkről, akik az irodalom más műfajait (kritika, esszé, monográfia, esetenként dráma, film, széppróza) is sikerrel művelik a lírán kívül. Mert hogy is jön ahhoz, hogy átránduljon az irodalom hivatásos ítészeinek, lajstromozóinak szakterületére, egy költő? Persze, különösen ingerlő lehet, ha egy lírikus sok- szempontúan, eredeti invencióval, s horribile dictu: sokkal hatásosabban mutat be egy írótársat, vagy elemzi annak valamely művét, mint azok, akik ezt hivatalból teszik napi, heti rendszerességgel napilapok, folyóiratok hasábjain, sokszor a gyors írástempó diktálta felületességgel. Mai irodalmukban elég szépszámú példa akad erre (ezúttal csak Csoóri Sándor, Fodor András, Lator László, Orbán Ottó, Rába György sokműfajú tevékenységét említem, a névsor tetszés szerint bővíthető). Mellesleg régibb irodalmunkban e sokműfajúságnak kiterjedt hagyománya van: gondoljunk csak Kazinczy, Arany, Vörösmarty, Babits, Kosztolányi, Illyés változatos írói munkásságára. Sokszor eltűnődöm: miért olvasom szívesebben, ha költő költőről, író íróról ír kritikát, esszét, elemzést., mint ha egy mégoly hozzáértő, jószándékú kritikus vagy irodalomtörténész teszi ugyanezt? Noha szerencsére, nem kevés kivétel akad; mégis, aránylag kevés olyan hivatásos kritikust ismerek, mint pl. Alfóldy Jenő, Vasy Géza, Görömbei András vagy Domokos Mátyás, akik annyira belülről tudnak azonosulni egy-egy művel, annak alkotójával, hogy az olvasó óhatatlanul késztetést érez kézbe venni az elemzett verseskötetet, regényt, vagyis az említett szerzők képesek felkelteni a kíváncsiságot az olvasóban, s mindeközben nem restellik megvallani érzelmeiket sem, a felismerés örömét egy-egy értékes új mű kapcsán. Ha a fenti kérdésre röviden kellene válaszolnom, aligha mondhatnék mást: azért olvasom szívesebben költő kortársaim hasonló írásait, mert fokozottan föllelem bennük azt, amit empátiának is mondhatnánk, a belső érintettség, személyes érdekeltség motivációit, ugyanakkor érzékelhetem olvasásuk közben az adott műfaj megkövetelte szakmai alaposságot, tisztességet (még ha mindez lírai színezetet kap is) az eredeti közelítésmódot, méghozzá érdekfeszítő, olvasmányos, logikusan elrendezett előadásban, teoretikus műszavakkal operáló, legtöbbször csak a szakmabelieknek érthető, homályos halandzsanyelv nélkül. S nem mellékes szempont az sem, hogy ezekből az írásokból fontos tanulságokat vonhatunk le nem csak a tárgyalt mű, de a róla író költő kortársaihoz való viszonyáról, rokon- és ellenszenveiről, érdeklődési irányáról, szemléletmódjáról is. A legtöbbször dokumentumértékű életrajzi vonatkozásokról, adalékokról nem is beszélve. Épp ezért ezek az írások többnyire jól állják az idő meg-meg- újuló lovasrohamait, esetleges elfogultságaikkal, tévedéseikkel egyetemben is folyamatosan hatni képesek. S mert a minden korra érvényeset igyekeznek megragadni szerzőik, ezért nem avulnak el a változó esztétikai divatok egymást váltó forgatagában, ellentétben a sokszor már születésük pillanatában halott 27
