Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 4. szám - A hely szelleme - Szilasi László: Az apósom és a vadgalamb, avagy miért fontosabb a status translationis, mint argumenta a loco
elkövették-e ama tetteket (status coniecturae). Ne magyarázkodjunk. Ne hivatkozzunk okra, helyre, időre, módra, képességre, minősítésre, hasonló esetekre, képzeletre, körülményekre. Ne érvelj, mert nincs tárgyalás. Hanem utasítsuk vissza a bírói illetékességet (status translationis) és magát a szituációt. A centrum és periféria tárgyalása, mint kulturális ügy valójában ezért nem létezik: a bírói szerepet nincs aki végleg birtokolhatná. Ha nem kérdezzük, mi az ítélet, hiszen épp ez az ítélet, a saját kérdés maga, hanem elfelejtjük ezt az egész katy- vaszt és dolgozni kezdünk, talán lehetünk olyanok, amilyenek lenni szeretnénk. A teremből kivonul a fantombíróság, és talán még a föld is forogni kezd. * Környezetem egyáltalán nem érdekel. Vele foglalkoznom penzum, provincia: feladat. Adottság, amin túl kell lépni. A bennünket körülvevő környezetet alaposan meg kell ismerni. És aztán teljes mértékben figyelmen kívül kell hagyni. A hely információ, de nem érv: cselekedj neki megfelelően, de értékelj úgy, mintha nem is lenne. (A magam részéről addig maradok, amíg ez menni fog. Most kérnék meg mindenkit: rögtön szóljon, mihelyt észreveszi, hogy lakóhelyemből elvont érveket használnék. Azonnal költözöm.) A római családfőknek volt egy relegatiónak nevezett joguk. Gyermeküket javító-nevelő szándékkal az ősi gyökerekhez, vidékre száműzhették, mint Augustus Ovidiust Tomiba. A vidéki életnek felénk valahogyan azóta is száműzetés jellege van. Edentől Keletre. Mint akiket kiűztek, vagy be sem engedtek a Paradicsomba, úgy érezzük magunkat, mint akiket a vidék legsötétebb bugyraiba hajítottak le. Ezektől a képzetekről kellene megszabadulnunk. Mert aztán a végén még úgy maradunk. Dekonstruálnunk kellene végre Széchenyi Istvánnak a Budapest és az Európa című költeményeit, az azokról kialakított saját, megmerevedett és feleslegesen metafizikus olvasatainkat. Nem lesz könnyű.. A centrum mindig azt mondja: Carthaginem delendam esse. Karthágót el kell pusztítani. A centrumnak ez a mindenkori szava: ne legyen még egy. A szent egy után rögtön az ördögi sok következik. De én mégis karthágói akarok lenni. Sok kis agresszív Karthágó kell. Sok dekoncentrált vízfej. Nem is fej. Csak víz. Akinek nem tetszik saját kis világának hagyománya, nyugodtan felejtse el. Akinek tetszik, turbózza fel, csalja elő a hely szellemét. Legyen több mint egy centrum. Egyszerre. Hol itt, hol ott. Hogy egy se legyen. Hogy minden az lehessen. Egy a jelszónk: a sok. Szerintem minden más megoldás téves. Szegedet az Árvíz után Párizs térképe szerint építették újra. Ez pl. rossz stratégia. Aki a centrum előjogaira vágyik, belül marad a paradigmán. Belül marad a tárgyalótermen. Magyar Athéni Kálvinista Róma? Pöceparti Párizs? Párizs az én Bakonyom? Röhög a májam. Pöce- parti Párizs az én Bakonyom. És, persze, valójában: Nem Párizs, sem Bakony: Vér és takony. Szerintem ugyanis (és ez lesz az utolsó helyből vett érv) egy akkora országban, amelyben egyetlen várost sem választ el nagyobb távolság akármely másiktól, mint amekkora Amerikában egy igazán nagy város átmérője, nos, egy ekkora országban fővárosi és vidéki kultúráról, centrumról és perifériáról, a világ közepéről és provinciáról beszélni lusta aránytévesztés. (Megengedem: nagy hagyományokkal.) 10
