Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Orosz László: Romániában - 46 éve
tói semmi jót sem várhatnak, nem találnak tehát kiutat semerre. Vannak néhá- nyan, akik légvárakban hisznek: Európa új átrendezésében, Erdély önállóságában, sőt Magyarországhoz csatolásában. Kiirthatatlan bennük a nosztalgia Ma- gyaroszág iránt. Az ott történő dolgok jobban érdeklik őket, mint saját életük döntő eseményei. Mint egyikük mondta: Nem várunk mi itt semmi jót, tudjuk, hogy halálra vagyunk ítélve, de azt szeretnénk, ha legalább ti boldogulnátok odaát. Ezt a halálhangulatot a középosztály legidősebb nemzedéke képviseli. A legtöbb embernek nincs határozott véleménye. Érzi és meg is vallja, hogy az új demokrácia lehetőségeket nyitott, de hajlamos átvenni reakciós sirámokat is. A baloldali demokraták nézetei határozottak, könnyű őket röviden összefoglalni: Következetesen haladnak a megkezdett úton, s ha a nehézségekkel és akadályokkal, amelyeket a demokratikus intézményekbe befurakodott román nacionalisták okoznak, tisztában vannak is, nem tartják kétségesnek, hogy a demokrácia tisztulásával, erősödésével együtt fog járni a kisebbségi jogok erősödése is. Ezt a nézetet főleg fiatalok vallják. Említenem kell a különbséget az észak- és dél-erdélyiek között. Az észak-erdélyiek elégedetlenebbek, a déliek az 1940 és 44 közötti elnyomatás után jobban örülnek minden kis javulásnak, holott Dél-Erdélyben a helyi hatóságok a kisebbségi jogokat még korántsem engedik igazán érvényesülni. A két rész közti különbség, mint egy dél-erdélyi közgazdász hallgatótól hallottam, gazdaságilag is jelentős. Eszak-Erdély magyarsága a magyar uralom négy éve alatt anyagilag megerősödött, a dél-erdélyi elszegényedett. A folyamatban lévő kiegyenlítődés most szintén a dél-erdélyieknek kedvez. A magyarság gazdasági értékeinek érvényesítői főként a magyar szövetkezetek. Itt említhetem azt is, hogy a kolozsvári egyetem közgazdasági fakultása Románia egyetlen ilyen tanintézete. A hallgatók nagy feladatot látnak maguk előtt: a romániai gazdaság megszervezését, irányítását. Hogy mekkora szükség van rájuk, jelzi, hogy több hallgató már egyetemi évei alatt is fontos és jól fizetett állást tölt be. Arról, hogy milyen Erdélyben a magyarok és románok viszonya a köznapi érintkezésben, kevés tapasztalatot tudtam szerezni. A kifőzdében, ahová ebédelni jártam, főként egyetemisték étkeztek, egyik asztalnál magyarul, a másiknál románul beszéltek, ellentétnek, súrlódásnak a legcsekélyebb jelét sem vettem észre. Egy délután jegyért álltam sorban az egyik kolozsvári mozi pénztára előtt. Odalép hozzám egy férfi, mond valamit románul. Nem értem, mit, franciával próbálkozom, aztán észbe kapok: Kolozsvárott talán alkalmasabb a magyar. Tud magyarul, kiejtésén azonban érződik, hogy román. Van egy jegye a mostani előadásra, nem tud eljönni, szívesen átadja. Köszönöm, ki akarom fizetni. Nem fogadja el a pénzt. Mindebben nemcsak rokonszenves nagyvonalúságot, hanem magyarbarát megnyilatkozást is szeretnék látni. Elmondom az esetet kolozsvári ismerőseimnek, s várom, hogy így nyugtázzák: nálunk ez így szokás. Szó sincs róla, csodálkoznak az eseten is, meg az én vélekedésemen is. Köezöncim a baráti mepernlákezéat, én is mindai jót kivártok, változatlan szeretettel« Horváth Imre üdvözlete 114
