Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon

az őket utánzó előkelő családokban, ezek familiáris kíséretében, s főként az udvar környékén. Lovagság azonban Magyarországon nem volt soha a szó szoros és egyedül jogos értelmében, azaz: jómódú páncélos lovas középréteg, mely a nagy szeniorok és az egyszerű nemesség között helyezkedik el, s mely vazallusi kötelékeitől függetlenül rendnek tartja magát, közös életszemléletnek hódol, egy különös, stilizált, ceremóniás életet él, pontosan megszabott erényekhez tartja magát, s melynek műveltebb tagjai — Európa első laikus intellektuelljei.”

Magyarországon salisbury-i János nemhogy a 12. de még a 14. század közepén se igen vázolhatta volna föl azt a jól tagolt társadalmat, melynek érzékeltetésére kevésnek bizonyult a maga részeivel és szerveivel az emberi test. „A hűbéri, vazallusi viszony rafinált kiépülése nem következhetett be egy olyan tagolatlan struktúrában, mint a magyar 11-13. század; amikor lazán kiépülőiéiben van (a magyar rendi familiaritás), akkor Nyugaton már a rendi formák kerülnek napirendre, s a magyar történet is egy átmeneti, kezdetleges rendi epizódot mutat fel (1270-90-es évek).” Ezt az „epizódot” azonban maga alá temette az utolsó Árpádok zaklatott kora, s véle a nagyságos urak grasszálása. Amikor aztán az Anjouk velük szemben szövetségeseket keresnek, a „meglojalizált” nagyúri nemzetségekből és a kisebb nemesek közül felemeltekből nevelnek maguknak engedelmes udvari arisztokráciát. És ez megint valami merőben más, mint Nyugaton az eszméivel és életmódjával elvben az egész nemességet — sőt még magát a királyt is — magába ölelő lovagság. „Minthogy Magyar- országon ebben az értelemben lovagság nem volt — írja 1967-ben Szűcs Jenő —, igazi lovagi irodalom sem született. 1200-1300 táján, minthogy egyes lovagok és a lovagi divatot utánzó királyi udvar adva volt, létrejött egy nyomaiban rekonstruálható szekundér, imitáló lovagkultusz, s legtöbb, amit nyújtani tudott: utánzás, divatos művek lefordítása, egy-egy elkapott szólam. Alkotó lovagi irodalom számára, az elmondottakból következően, nem volt atmoszféra. Pedig sok minden éppen ezen fordul meg! Elsősorban: az anyanyelvűség. Másodsorban: az ősi etnikus tradíciók kiemelése a szóbeliség mélyéből, kellően kérésztényesített formában.”

Nyugaton mindkét funkciót teljesítette a lovagi kultúra. Maradéktalanul, ám mintegy mellékesen és észrevétlenül, hiszen nem ezért szerveződött, nem ez volt nemhogy a fő célja, de mondhatni éppen ez egyáltalában nem volt a „célja” . A lovagi szokások, rítusok, a lovagi ethosz, az egész lovagi életforma — a lovagi torna mutatja talán legszebben—célja, értelme, lételeme az érvényesülés volt, az egyéni és kollektív érvényesülés, kemény fegyveres küzdelem — hisz máshoz nem igen értettek — és ügyes házasodás árán. Ennek a kereteit teremtette meg a lovagi udvar; királyi, hercegi, grófi, nagyúri egyaránt. Ezért lett a lovagi irodalom két fő témája a küzdelem és a szerelem, a harcokat kereső kaland és az udvarlás. Pontosan látja Vízkelety András: „Az udvari-lovagi Artus-regény cselekményét két pillér hordozza, az aventiure és a minne. Ezek segítik hozzá a protagonistát a társadalmi megbecsülés, az erkölcsi-esztétikai méltóság elnyeréséhez. E megbecsülés, méltóság élvezetének fóruma a királyi família, amely az aventiure-ciklus kiindulási és visszatérési pontját képezi, deamely- lyel a lovag, mint valami éltető köldökzsinórral, állandóan kapcsolatban marad, bármilyen távol kerüljön is az udvartól.”

A lovagnak általában két kalandsorozatban kell bizonyítani kiválóságát. Az egyik kalandláncban külvilági ellenségekkel küzd, a másik azonban belső küzdelem, saját tökélesedésének az útja. Azóta Marie-Luce Chénerie vaskos monográfiájából tudjuk, hogy a kaland felépítése sokkal bonyolultabb; Vízkelety érvelésében inkább tán csak az a lényeg, hogy egy német moralista kéziratából vett tollrajzzal illusztrálja a külső és a belső kaland lépcsőfokait és buktatóit. Az ábra szemléletesen mutatja, hogy a kor vallási-morális irodalma és a lovagi irodalom között szabad és természetes volt az átjárás; a lovagi irodalom nem egyszerűen ősi etnikus tradíciókat emelt át keresztényesítve a szóbeliség mélyéből az írásbeliségbe, hanem a maga módján, saját arculatát megőrizve, beilleszkedett a kor morális-vallásos irodalmába. Olyan éltformáról tudósítanak a lovagregények, amelyikben morális elvek és jóizlés gátolta a harci és a házassági érvényesülés nyers ösztöneit. Kellően tagolt társadalomiján az életformák nagy versenyében a lovagság — és általa a nemesség — társadalmi és politikai vezető helyét másként meg sem őrizhette volna; a szellemi és a gazdasági vezetést így is hamaro- sam átengedni kényszerült az egyetemeknek (a 13. században) és a kereskedők-bankárok- condottierik „szentszövetségének” (14. század), nem anélkül, hogy ezek is át ne vették volna a lovagi habitus — olykor egyáltalában nem csekély — részleteit, márcsak a társadalmi és politikai vezetésbe való könnyebb behatolásuk kedvéért is. Megvan tehát a helye az udva107