Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)
mint cigány a lovával, a lóval, amely a gazdájánál is kompetensebb abban a kérdésben, hogy mennyire romantikus a cigányélet, ha közelebbről nézed. Szóval ilyen mindenféle toliból állnának szárnyaink? mondd meg, kedves kis barátom! Túlnyomórészt miért ilyen szar ez az élet?! Ha öt percen belül nem kapok rá választ, fejbe koppintalak hegyes csőrömmel. — Tehát, miként azt a mellékelt ábra is mutatja, nagyon árván éreztem magam, s ossz zaklatottságomat - szintén a mellékelt ábra szerint! - még zaklatottabban belekonferálva a süket telefonba, nyomatékül belelőttem, mert nem érkezett válasz sehonnan. Hát már mindenkinek feleletét szegték? Mindenesetre ezen tettemet nem igazolja semmi sem, minekután kis, nálamnál is sokkalta picinyebb baj társam lenyomorodott mellső lábbal bukkant elő egy nap, amikor - jóval a történtek után — végre megjelent. Sosem tudhatom meg pontosan, vajon csakugyan gyilkos tombolásomba rokkant-e bele, avagy netán egy kóbor macska az oka páratlan szerencsétlenségének. Szegény! Arra vetek, többek közt azért nem lehetett oly nagy kedve továbbra is velem barátkozni, mert érezte, mostanában vitathatatlanul egyre sűrűbben jár az eszem - ÉTIN. ? • Tényleg, volt egy olyan korszakom, amelyben szinte felkantározottan, nekiszédülve rohantam volna nyerítéseimmel Éti után, ha józanabbik énem nem tart vissza. A bennem érlelődő vágy illatából valamicskét megérezhetett ez a fiatal nő, mert észrevettem, nem megy már el oly közömbösen mellettem, sőt, utánam fordul a folyosón és mosolyog, meg mintha intene, vagy csak a haját igazgatja? Nem: határozottan úgy láttam, akárha intett volna. Csalóka álomképnek tűnt, igaznak bizonyult: ő kezdett el köszöngetni, mert láthatta, tőlem ugyan nem sok kezdeményezést várhat. O vette át a gyeplőt, sorsunk irányítását, melynek kosarába aztán nem sok közös fért - reméltnél gyorsabban abbamaradt a dolog. Lehet, ő kapkodta el, lehet kizárólag én vagyok az oka. Netalán egy harmadik. Őszintén szólva — habár, mondom, nem sok tapasztalatom volt azelőtt a nőkkel — mégsem voltam én annyira kuka kőkorszaki faszfej, minthogy a modernebb zenéhez is értek valamicskét, meg ha PUNK-feliratot látok, azért nagyjából tudom én, hogy miről van szó, mi több, főbb vonalakban egyet tudok érteni azokkal a fejtegetésekkel is, amelyek párhuzamot vonnak a spray meg az ősi, primitív, gyermetegen lelkes alkotói ösztönök megnyilvánulásai közt, tehát nem vagyok olyan érzéketlen, mégse ment legfényesebben a dolog, sőt... Kicsit talán botfülű és botlábú vagyok én mégis a tánchoz meg az effélékhez. Nem is mertem megszólítani mindaddig, amíg egészen nyilvánvalóvá nem vált, hogy nem véletlenül ejtette le egy nap bársonyos fehér kesztyűjét, azaz gurított ki a folyosó egyik fekete ponttal jelzett éles kanyaróban kosarából egy fej káposztát, amely aztán, a palánktól visszapattanva, egyenest felém tartott, lassan szétrongyolódva, a lépcsőn lefelé elhullajtva összeborult leveleit, kibomolva és szétforgácsolódva, úgyhogy immár csak a torzsája érkezett hozzám a nagy fenyegető golyó helyett, melynek szomorú maradványát én egy gyors mozdulattal le akartam stoppolni, de kirepült a lábam közt és a kijáraton át eltűnt az utca forgatagában. — Egymull — mondtam zavartan mosolyogva, mert más nem jutott eszembe. Éti a lépcsőkről szemlélte meglepetten a történteket, s megjegyzésemre hangos nevetésben tört ki: 15
