Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon
Szent Györgyé, Szent Mártoné, a Thébai Légió Lovagjaié. A lovagség rituális reprezentációja és társadalmi rangja megemelkedik; „a lovagság — írja Jean Flori — megtalálta a maga etikáját, és a 12. század végére a lovagi ideológia szépecskén átveszi a régebbi királyi etika örökségét”. Nem csoda hát, ha még a királyok is lovagnak tekintik magukat, s udvarukban a lovagi élet fényes központjait teremtik meg, központokat, melyek messzeföldről vonzották a leghíresebb és legvállalkozóbbkedvű lovagokat, akik közül aztán nem egy fényes karriert futott be az ország hierarchiájában, s olykor persze látványosan elbukott. Mert lovagként nemcsak magasra jutni volt nehéz, hanem fennmaradni is. Georges Duby „a világ legjobb lovagjáénak Guillaume le Maréchal-nak az élettörténetét meséli el illusztrálásául, hogy mifélék voltak a 12. században a lovagi életforma lehetőségei, gondjai, lehetetlenségei, keretei. Leszámol mindenekelőtt Duby a magános kóborlovag romantikus fikciójával. A lovagregények hőseivel ellentétben a valóságos lovag kisgyerekkorától élénk és kegyetlen élet részese volt. A kis Guillaume-ot például — legalábbis az életét elbeszélő regény szerint — már hátulgombolós korában túszként használta az apja, aki hidegvérrel nyomban a fiú túszként adása után megszegte az alkut, s mikor a gyermek felkötésével fenyegették, csak megvonta a vállát: „Megvan még az üllőm s kalapácsom is, hogy még szebbet csináljak”. Tudhatta persze — kommentálja fennhéjázását Duby —, hogy a feudális háborúk nagy színpadán játszódó operában a tényleges fegyveres csapásoknál szinte fontosabbak voltak ekkor már az egymás megfélemlítésére szánt szavak, gesztusok, győzködések. A mesemondó meg hogyan is hagyhatta volna ki az ártatlan gyermekjátékát a hajítógéppel, mellyel az ostromlott várba készülték katapultálni. Meg aztán azt is demonstrálni kellett, hogy a gyermek hogy’ megnyerte az életével fenyegetőző nagyúr — István angol király — szívét: karjába vette, s katapultálás helyett játszani kezdett a kis tússzal. Guillaume le Maréchal nagyúri ház megalapozójaként halt meg, s az ilyenek eredeténél kötelezőek voltak a legendás történetek. Az azonban már nem legenda, hogy miként verekedte fel magát csaták, lovagi szolgálatok és tornák útvesztőjén keresztül Guillaume az angol királyi udvar első embereinek a sorába. Duby épp azért meséli el részletesen a történetét, mert példaértékű: gyakran válogatódtak ki épp az ilyen maguk erejéből felemelkedő lovagokból az udvartartás és a körülötte kialakuló „állam” fontos funkcionáriusai, akik osztozkodtak a vezetésben a klérikusokból verbuválódó királyi-fejedelmi adminisztrációval. A legfelsőbb udvari szinteken óhatatlanul versengés tört ki közöttük. Az Egyház VII. Gergely reformjának szellemében igyekezett fönnhatóságot szerezni a világi hatalom felett; ezt kellett volna szolgálnia és demonstrálnia a keresztes hadjáratoknak is. De a világi hatalom minduntalan kibújt az egyház gyámkodása alól, a latin kereszténység keleti felén, a Szent Német-Római Birodalomban többnyire elég nyers és közvetlen formában, a nyugati felén, a normann-francia-provencal királyságokban és grófságokban finomabban és ideológikusabban. A társadalom régi hármas szkémáját — oratores, bellatores, laboratores — át- meg átértelmezve az Egyház újra meg újra megkísérelte a maga szférájába és hatása alá vonni a lovagságot. Clervaux-i Szent Bemát elképzelése, aki csak az Egyháznak szolgáló militia-1 volt hajlandó elismerni és minden egyebet mali- tia-nak becsmérelt, eleve élettelennek bizonyult, de az óvatosabb ideológiák, amelyek a lo- vagságra világi jellegének meghagyásával kívánták ráruházni az Egyház védelmezőjének a szerepét, nem föltétlenül voltak hatástalanok. A12. század közepén Ioannes Saresburiensi- sis általánosan elismert közhelyként fogalmazhatta meg a lovag kötelességeit: védeni az Egyházat, küzdeni a hit ellenségei ellen, tisztelni a sacerdotiumot, fékezni a szegényeket sújtó önkényeskedéseket, megőrizni a békét az országban, és amint az eskü kívánja, vérét áldozni, ha kell, lovagtestvéreiért. Látta persze jól John of Salisbury is, hogy a „virtigli” lovagok nem ilyenek, korholta is eleget a curia, az udvar bűneit és romlottságát nagy politikai-filozófiai értekezésében a Policraticus-ban. De éppen ezért kívánta úgy berendezni a res-pub- lica-t, megszülető „államot”, hogy a lovagság a fejedelmet szolgálva közvetve Krisztus — azaz az Egyház ügyének védelmezője legyen. Antik szerzők mintájára az emberi testhez hasonlította a politikai testet, az államot: a lovagság fegyveres kézként (hányszor fel fog tűnni nemesi címereken nálunk is) szolgálja a res-publica fejét, a parasztok pedig lábként hordozzák az egész test terhét. De a láb salisbury-i Jánosnál már nem egyedül a parasztokat jelképezi: ide számítja a legkülönfélébb kézmívességek művelőit és a szolgákat is, úgyhogy — véli — valójában száznál is több lábról kellene beszélni. A fejedelmi udvart pedig a mellkashoz hasonlítja, ahol a közepébe zárt szív jelképezi a főembereket, akiket az udvaroncok serege 101
