Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Vekerdi László: Magyar lovagkor? (Egy "operatív" politikai elit "hiánya szükségessége és feladatai" Magyarországon
Vekerdi László Magyar lovagkor? Egy ,,operatív” politikai elit „hiánya, szükségessége és feladatai” Magyarországon. „A 20. századi magyar»politikai test« csonkasága volt az igazi »csonka Magyar- ország«.” Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. GondoV ’ lat, 1974, 39. old. ízkelety András — Szent László és a leányrabló kun epikai és képzőművészeti ábrázolásait vizsgáló dolgozatában — találóan summázza a lovagregény keletkezési körülményeit: „Francia és német nyelvterületen — kisebb mértékben másutt is — az udvarilovagi kultúra fénykorának fő epikus műfaja a verses Artus-regény volt. Elsősorban talán azért, mert az akkor már (XI-XII. század) erősen differenciálódott lovagi réteg társadalmi-gazdasági velleitásait, a központi hatalom és territorializálódásra törekvő bárók között való elhelyezkedési és »helyezkedésig lehetőségeit ez a műfaj tudta az esztétikai-etikai követelményeknek megfelelően, az irodalom szférájában integrálni.” A szájhagyományra épülő és az írásra-olvasásra alapuló anyanyelvi kultúra határán Chrétien de Troyes és társai tehát a lovagregénnyel, a román-nal (már a név maga is az anyanyelvűségre utal) újfajta közönséghez szóltak, és kicsit tán segítettek is megteremteni, vagy — ami legalább ennyit számít — segítették önmagára ismerni ezt az újfajta olvasóhallgató közönséget. Nélkülük az irodalom, latin nyelven, nagyon szűk kör, a klérikusok privilégiuma maradt volna, még akkor is, ha ezek a klérikusok olykor hátat fordítottak a papságnak, és többé-kevésbé világi pályákon helyezkedtek el: magisterekként a facultas artiu- mokon, írnokokként és jogászokként a kancelláriákon, törvényszékeken és városi tanácsokban, orvosokként, asztrológusokként és történészekként királyi, fejedelmi és grófi udvarokban. Ok egymagukban sohasem alkothatták volna eleven irodalom potens közönségét. Az irodalomnak ahhoz, hogy irodalommá nőhessen, túl kellett látni a klérikusok azaz az „írástudók” körén; ezt a lehetőséget találták meg és aknázták ki Chrétien és társai — magos pat- rónusaik segítségével — a lovagragényekben. A lovagság pedig új életeszményt talált a regényekben, életeszményt, mellyel a királyoktól a felavatásra váró inakig azonosulhatott. És amelyet nem csupán elfogadtatni tudott a középkorban mindig és mindenütt jelenlévő és beavatkozó Egyházzal, hanem végül még áldását is nyerte rá. Méghozzá anélkül, hogy alá kellett volna vetnie magát az Egyház ideológiájának, anélkül, hogy — ahogyan a gregoriánus reformból következett volna—magára kellett volna vennie az Egyház kardjának a szerepét. A lovagság világi maradt, s mégis a papokkal egyenértékűen — és egyenrangúan — keresztény. Egyre jobban megnyilvánult ez a szokásokban, szertartásokban, külsőségekben is. (Vagy inkább tán elsősorban ezekben.) A liturgia fényes állandósága, az egyházi ünnepek pompája szolgált mintául a lovagságnak élete ünnepélyesebbé tételére és szabályozására. A lovaggá avatás egyházi szertartása például akkora tekintélyre tett szert, hogy hamarosan még a királyok is felöveztették magukat. Elterjedt a katonaszentek kultusza: Szent Sebestyéné, (Részlet egy hosszabb tanulmányból.) 100
