Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Pintér Lajos: Kormos-evidenciák (Egy boldog nap szomorú leírása)
gallta: miért írsz te verset, öregedj meg, rokkanj meg, testben és lélekben szakálla- sodj meg. Az irodalmi hivatal a fiatalokat ott várakoztatta a láthatatlan, de tapintható falak előtt. Jellemző volt az az 1975-ös eset, amely egy írószövetségi „értékelésen” történt. Akkor jelent meg többünk első kötete, s jelentős vagy — inkább mondhatni — tekintélyes kritikusok értékelték. Egyik nemzedéktársam kötetét például ekképpen. Engedjétek meg, hogy megkeressem egyik rossz versét — mondotta a kritikus, s hajtogatni kezdte a kötet lapjait, kezei között pörgette, keresvén azt a kis cetlit, amivel a bűnös verset bejelölte. De nem találta. Majd fejjel lefelé tartotta a könyvet és rázta, hogy essen már ki belőle a cédulája. A kötet majdhogy szétesett, de akkor sem találta. S akkor azt mondta: mindegy is, fölolvasom az egyik verset, bármelyiket, hisz mind rossz. Az ilyen közhangulattal és közvélekedéssel szemben állt és élt Kormos. Elkérte első verseinket, szemünkbe nézett, és egyetlen kézfogásával baráttá fogadott, s költővé lenni biztatott. Ezek voltak a Kormos-evidenciák. Ezen az esten is csak orra alá dörmögött néhány keresetlen mondatot, s intett, hogy menjünk, kövessük. Meghívlak benneteket egy sörre — mondta —, a jelenlevő hölgyeket egy Mar tinire — tette hozzá. Későbbi feleségem, ki szintén ott volt a társaságban, s persze lévén nem nagy iszákos, ekkor ivott életében először Martinit. De vissza ehhez az 1977-es tavaszi naphoz, fociszerdához, amikor kora délelőtt bementem hozzá a Móra Kiadóba, s leültem a kiadó számomra olyannyira kedves előcsarnokában. Ilyenkor nem volt szokásos Kormos Pistáihoz a dolgozószobájába bemenni. Hanem az volt szokásos, hogy az ember a kinti barátságos vagy barátságtalan — kinek hogy tetszik — előszobában leül, s a titkárnővel üzen: Kormos Istvánt keresem. Eltelt egy perc, öt, tíz, mikor hogyan, míg Kormos benti teendői végére ért, akkor jött és leült mellénk a kinti széken. Vagy kényelmes fotelek voltak — ki tudja, megszépíti az emlékezet. — Ugye, ma forduló lesz? Kivel is játszik a Fradi? — kérdezte váratlanul Pista. Hozom a Sportot! Sportújságjáért visszaszaladt szobájába. -— Itthon a Haladással! — fedezte föl, s hozzátette: menjünk ki a meccsre. Szívesen egyeztem bele. Biztosan elolvastuk a Fradi aznapi összeállítását is. Micsoda csatársor, nézem utólag: Pusztai, Vad, Magyar. Micsoda beszélő nevek! Hogy akkor nem nevettünk rajta: ez az operett-csatársor, vigyázz világ, mert majd jönnek a pusztád vad magyarok. Kérlek, vegyél előre jegyet —- mondta Pista. — Adok jegyekre és taxira pénzt. — Villamossal megyek — vetettem közbe. Dehogy villamossal! — s erőszakkal pénzt adott taxira is. Ennek ellenére villamossal mentem, kizötyögtem az Üllői útig és vissza. Vettem két jegyet. Kora délután, mikor leültünk a nézőtéren, Pista nem volt elégedett a hellyel. „Nem volt már jobb hely” — mondtam neki magyarázkodva. Mondhattam volna persze azt is, hogy fogalmam sincs róla, mit jelent jó helyre jegyet venni egy meccsen. Aznap volt? nem tudom már: Pista gyűrött papírdarabkát vett elő az ingzsebéből. Egy írólapnyi papír volt négyrét hajtva, az is lehet, hogy nyolcadnyira összehajtva, s a belső zsebben már jól meggyűrve. Olvasd csak — mondta. Új verse volt, ahogy akkor címe mondta: Kornissi pásztorok. Az Új írásnak adtam — tette hozzá —, de valószínűleg nem közlik. Az És már kérte, odaígértem. Végül mégis az Új írásban jelent meg, kis szerkesztői gondolkodás után, s Pásztorok címmel. A jelző, a név ajánlássá szelídült ekképpen: Korniss Dezsőnek. Szegény hazánk fölperzselt legelő. Utat mutatni csillag nem ragyog. Ilyen mondatokkal. Szólunk, mert urunk nem panaszkodik. Évtizedeink egyik legnagyobb verse, barátaim. Olvastam megilletődöt- ten, visszaadtam, s Kormos — ismét darabkákra összehajtogatva — visszamé- lyesztette a zsebébe. 67
