Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Tarján Tamás: Jön a hajnal fényességgel (A ráébredés-motívum Nagy László lírájában)
nap után „a szabad hetedik” üdvét keresve. A látszólag idilli képek fokozatosan váltanak át a diszharmónia mind riasztóbb látványaiba, a tömeges boldogtalanság félelmetes nagyjeleneteibe. Az én-szituációjú, illetve önmegszólító vers végül kozmikussá tágul, a vasárnapi éjszaka „űrbéli élet”-ként, törvénye pedig „rejtve buzog”. Az emelt hang (a megszakasztó írásjel, a három pont után) visszacsöndesedik illúziótlan bénultságba. „Csillagvoltunknak vége jön, vége van, jóéjszakát! / Arvul a szív, a vasárnap virága, ó hova szállt! / Hűlt kövek, hólepte tarkó, idegen szélmuzsika, / hófüggöny táncolt — és alszik mélyen az emberfia. / Akár az elme, az ég is világosodni akar, / kibukkant mellen a hajnal elfehéredik hamar” — rugaszkodik az összefoglalásnak az utolsó nyolc sor, melynek most is a szív a címere. Aztán a Május hava, a Pünkösdi hajnal, a Májusfák, a Májusi rózsa, a Deres majális költője végleg elbúcsúzik ajég, a fagy torkából annyiszor visszaénekelni próbált tavasztól, nyártól, a biztatónak vélt történelmi zsendüléstől: „Volt egy világ, csupa pír volt, lángolt, most minden fehér. / Ébredj meg, ébredj meg, édes, reggel van, itt van a tél.” A közlés súlyosságát a társ, az édes keltegető szólongatása, az ébredj meg ismétlése nyomatékosítja. A vegyes hangrendű — de inkább mélyen búgó — mondatkezdéstől a sorvég, a majd a legutolsó sor három a-val ékelt magas, „ébresztő” hangrendje radikálisan elveszi jellegét. A „minden fehér”-től számítva mindent befed az e, e, é — é, e, e — é, e, e — é, e, e, e ritmikus hóhullása. Rímhelyzetben két gyász-szó szövetkezik: a fehér és a tél. Nagy László egy esztendővel ötvenhat ősze előtt elvégezte sokáig, csiholt reményekkel halogatott számvetését — a ráébredés- motívum jegyében és ítéletével. Új időszámítás kezdődik: vasárnap után a hétfőé. Nagy László már említett, folytatásokban a Hitel lapjain közölt Naplóba sok apró utalást tartalmaz éjszakára, alvásra, altatóra, ébredésre, ébresztésre. Az 1993. augusztusi közlés pedig a hetvenes évek közepéről, s épp Halottak napja előttről, november 1-ről tesz közzé egy feljegyzést. Ez a nap — Mindenszentek — 1976-ban hétfőre esett. „Hegedűs Lajos udvarát fölvettük — írja Nagy László Iszkázon, célozva a tévéfölvételre: Sára Sándor készített filmet a szülőföldről. — Aztán a temetőt, sok gyertya. Oregapám keresztjén jól olvasható az írás. Élt 50 évet. Ennyi vagyok kb. én is. Szívrohamban halt meg.” A másnapi, november 2-i, keddi sorok kezdete: „csak reggel felé aludtam el.” Bevégzése: „Fáradt vagyok. Szeretném kialudni magam. Fél 11.” A kettő között: „Itthon hír: Szilágyi Domokos öngyilkos lett...” A halál-látomás, az Aronyalmafám kétszer három sora Nagy László megújult verstermő kedvének gyümölcseként nyerte el alakját: akkor, amikor sok testáló, elforduló, Záróra, fejlövés sejtelmű alkotás tanúskodott épp a teremtőerőről. Az 1967 és 1973 között íródott költeményeket felölelő Medvezsoltár ciklus ezért a paradoxonok ciklusa, ahogy maga a címadó darab is az. Az aranyalma szelíd meseiséget ringat, holott mintha szellemi végrendelet mottója lenne a két kis szakasz: Bízom egyetlen pirkada tban, bizalmam immár irthatatlan: aranyalmafám hoz elérek. Nem késlekedve s nem korábban vér-gömbjeim az aortákban mint az aranyálmák megérnek. Az aranyalma beérése, leszakasztása a mesében (vagy a mesedrámában — például a Csongor és Tündében) a végső elrendeződés szimbóluma (bár amíg odáig jutunk, a suhángot vagy az almát illetik fenyegető és méltatlan kezek is). A világrend éppen akkor áll helyre, a kizökkent — mesei — idő épp akkor zökken vissza önnön 64
