Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1. szám - Balázs Attila: Hosszúkás töredék a feledés könyvéből (II.)
ringést se állítsa le. Végezvén ezzel, áttért Éti két táncos lábának a rögzítésére: ritkán tapasztalható módszerességgel dolgozott, akár ha kicsit magához tért volna a kezdeti fellobbanás után, s most húzná az időt? A kötelet a lány bokái köré csavarva, lassan széttárta Éti végtagjait, és akkor: megint virágmezők tömény illata, a kitörni készülő vihar előtti néma csend, ritkaságszámba menő arany fanszőrzete, emelkedő-ereszkedő kemény kis csecsbimbók pinaszőrzet feletti izgatottan várakozó szaggatott légzése, leselkedése lefelé, hogy mi történik ott. Az idő fennakad. Az elbizonytalanodó vágy sötétebb peremű szeméremajkai szomjasan, kissé kancsítón, kajlán és csapzottan, szemükbe lógó nedves hajjal - várakozás közben. A kínálkozó, ziháló siker befogadó koronájának kiizzadt, széthulló, kissé zilált gyöngyszemei lüktető csillanófélben a Kék rapszódia hullámzó moszatjának, recés csiklókörüli pályájának delejes szívó vonzerejében vonzva taszító, hogy mást ne mondjak. Utolsó, még érthető cselekedete az, hogy Éti pongyoláját összetekeri és annak a feje alá teszi, aztán elájul: leverten, minden életjel nélkül nyugszik mozdulatlanul a sötétben. A körte kiégett. A köteleit önmagáról leszedegető Éti halk, cincogásszerű sírást hallat, majd fokozatosan megnyugszik. A férfi tekintete változatlanul a plafon egyik világosabb, hol szürkülő, hol táguló, végül teljesen összezsugorodó parányi pontján, míg az el nem tűnik. — Sokszor történik veled ilyesmi? — kérdi nekibátorodva Éti. — Nem — válaszolja a Mihaszna kétértelmű őszinteséggel. Egymás mellett fekszenek, míg az idő - tekintet nélkül az órába beszorult kakukk kudarcára — könyörtelenül megmássza az éjszaka megmászandó pontjait, gúnyos sátáni vigyorral, örökös sietségében persze ő nem valami techni- kásabb, figyelemre méltó, felejthetetlen szerető, de neki legalább megy valahogy. — A nagy fekete lepkék a hibásak — mormogja a felsült lovag. — A nagy, fekete, tépett lepkék, amelyek a gyár kémények végén jönnek ki millió számra, hogy eltakarják az eget előled, bukdácsoló, verdeső, csúf röptűkkel, mint a nehéz fémpárák, silány alacsony csapkodással a lelkedre telepedjenek... — És a szakértők depressziónak nevezik őket? — Száraz, semleges kifejezéssel. Hogy elterelje a lány figyelmét tehetetlensége kínos kérdéséről, mesélni kezd neki a szeplős kapitányról meg a hajóról, amelyik nem fért át a híd alatt, aztán vesztére kikötött ott, ahol nem tudott alkalmazkodni a sajátos körülményekhez. Meséli neki a szétszaladó utasok meg a vidám matrózok történetét, amely végül úgy fejeződik be, hogy Péter harmadszor is kinn jár a Duna-par- ton, a természetes ellenállóképességét elveszítette hajónál, s azt tapasztalja: a gombák már majdnem az égig érnek, csaknem füstölnek meg dudálnak már a távozó gőzösök öblös hangjával, de indító parancs nem érkezik, mert a kapitány önfeledten ott piruettezik a legmagasabb pöttyös kalap karimáján, kiváló egyensúlyérzékét fitogtatná, még int is Péternek, akár régi ismerősének, de oh, rémségek! Megcsúszik a nyálkás kalapon, s velőtrázó sikollyal zuhan a mélybe. Szerencsére sikerül pár centire elvétenie a kőkemény fedélzetet, ehelyett jókora csobbanással vágódik a zavaros vízbe, ahonnan rövidesen nagyokat köpködve, hörögve, mégis: sértetlen egészében bukkan elő, széles, lendületes karcsapásokkal küzd az ár ellen, míg mintha egy láthatatlan gyilkos örvény alá nem rántaná. S azonnyomban ott áll a parton; bal oldalt matrózai10
