Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3. szám - Visky András: Áhítatok (vers)
Visky András A Áhítatok estéről estére betekint az ablakon, lényét töretlen hó keretezi, láthatatlan volna tálán, hullt levél, dermedt bokrok álma lakja a kertet, fagy páncélja ezüstözi az ágakat, — a mindenség ruhatárában kinek-kinek saját halála, készen, az ajtók mögött — tükör, kép, árny, visszhang: szavak, váratlan, rémült találkozások véget ér, így; mint ég pereme a csendesen háborgó vizeket, véget ér s éri vég, egymásba hatolnak, menni kell, tovább, valamerre, jelenetről jelenetekre élni, láthatóan vergődő állat az úton, a hó sebhelye, nem élet már és nem tetem még, senkié, a teremtés köztes idejében, mely nincs is; a való lét valamennyi látszatát elveri magától, vergődő állat, kutya, s volt neve is, melyen időről időre szólították s tudta az utat, könnyedén odahagyta nyomait a kertben, vízbe gázolt, küszöbön pihent el, oldalára dőlve, a napon 23
